Megnyit, elkezd, belefog, nekiáll.
Megpillant, eszébe jut, átvált.
Elkezd, belefog, nekiáll, megpillant.
Eszébe jut, átvált, megnyit.
Belefog, nekiáll, megpillant, eszébe jut.
Átvált, megnyit, elkezd, belefog.
Nekiáll, megpillant, eszébe jut, átvált.
Megnyit, elkezd, belefog, nekiáll.
(ismétlés tetszőleges sorrendben
2014. május 29., csütörtök
2014. május 27., kedd
Első fejezet, melyben a blogger bemutatja és leleplezi Esti Kornéliát, e blog egyetlen hősnőjét
"- Hát mi lesz? Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek."
Majd pedig Hamletnek.
"Egy sem
Aki elveszti egészét,
megleli részeit.
Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit."
Hát így merengtem holmi parafrázisok, evokációk és allúziók hálójában ma reggel az anyanyelvemen, pontosan 15 másodperccel azelőtt, hogy Kornélia rám borította volna a maradék kávé maradékát, ami majdnem elegendő okot adott ahhoz, hogy felbosszantson egy ilyen szép, ám cseppet sem verőfényes délelőttön.
A 0. bejegyzésben azt állítottam, hogy Kornélia valószínűleg kultúrközi megfigyel "nyelvekről (többségében nem fizikai értelemben), gondolkodásmódokról, szokásokról, közösségekről, társadalmakról, mechanizmusokról, különbségekről, hasonlóságokról és egyáltalán nem utolsó sorban emberekről."
Például akkor most körüljárnám a reggel és a délelőtt szövevényes kapcsolatát a nap többi részével, legalább két kulturális aspektusból, kulturális összehasonlító jelleggel.
Körülbelül 324 nappal ezelőtt történt, hogy Kornélia elhatározta, meglátogatja a helyi bolhapiacot, ami inkább hasonlítható a pécsi vásár egy miniatűr, főleg másodkézből származó bálás ruhára specializálódott szekciójához, mint egy valódi bolhapiachoz.
Akkoriban igen csekély és szegényes volt főhősnőnk spanyol szókincse, de azért azt sikerült kiderítenie, hogy péntek reggelenként történik a kirakodás. Sőt, még azt a tanácsot is meghallotta miszerint kora reggel érdemes menni ahhoz, hogy elégedetten távozhassunk. Kornélia kulturális keretezése szerint a kora reggel (főleg a pécsi vásár esetében) körülbelül a 6:00 és 7:30 közötti idősávban történik meg. Na de - gondolta bölcsen Kornélia - itt egy picit későbbre tolódnak a napszakok általában. Így kulturálisan átkeretezte a korareggelt és 9 órakor indult útnak (nem volt nagyon hosszú az út, minthogy akkoriban egy háztömb választotta el hősnőnket a piactól).
Nem volt ott senki és semmi.
Körülbelül 9:25 és 9:45 között érkeztek meg az első árusok, akik meglehetősen furcsán méregették a közönyösséget tettető Korareggeli Kornéliát, aki - mint mindig - egyetlen mentőövébe, a kamerába kapaszkodott. Végül kiderült, hogy a korareggel leginkább 11-kor kezdődik és akkoriban nem tudtam megvárni, mikor van vége.
Arról ezidáig szó sem esett, hogy mi történik vajon abban a bizonyos (ex-számomra délután) 2 és 5 közötti időintervallumban, amikor semmi (értsd x ≈ 0) sem történik (itt siesta néven nevezik). Minden bezár és mindenki eltűnik. (Különben ez ugyanígy elmondható a hétfőkről is.) A (körülbelül) 333 és 256 nappal ezelőtti időszakban egy igen sajátos feketelyuk befolyásának tekintettem a napból ilyesfélén kiharapott 3 órát. Akkoriban még hősnőnk azon meggyőződés szerint létezett, hogy a nem 100%-ig hasznosan eltöltött percek kárba vesznek. A hasznos, az idő, és az eltöltés kulturálisan átkereteződtek az említett (körülbelül) 256 nap során, valamikor hősnőnk hiperszimbolikussá alakulása közben. (A negyedik és a nyolcadik fejezet között szóba kerül majd még ez is.)
(Körülbelül) 324 nappal eme bárgyú mese után. Hősnőnk bizton állíthatja, hogy kényelmesen mozog a napszakok világában, számottevően kevesebb napfelkeltét lát, mint hajdanán, érzi mit jelent rettenetesen korán kelni (8 és 9 között), reggel járni úszni (délután 1-kor), délután találkozni (este 9-kor), és kora este vacsorázni (11 és éjfél között). A hajnal (la madrugada) a reggeliig (ami nincs, vagy egy kávé), a reggel (la manana) leginkább az ebédig tart (3 és 4 közt, néha 5), a délután (la tarde) pedig körülbelül a vacsoráig tart (valamikor 10 és 12 közt). Az este (la noche) ezután kezdődik, és általában egyáltalán nincs vége. Néha megszakítja néhány hajnal, reggel, vagy délután. A korán (temprano, pronto) és a későn (tarde, igen pont ugyanúgy mint a délután, ami az előbbiekben elemzettek szerint egyáltalán nem DÉL után, sokkal inkább ebéd után, ami az 5 és 10 közötti időszakra determinálja) közti különbség továbbra is kissé homályos hősnőnk kognitív térképén. Gyakran előforduló kifejezés a korán hazamentünk, 5 körül (mármint hajnalban, éjjel) illetve a későn értem haza, 8 körül (reggel, hajnalban).
Így alakult Kornélia identitása is Korareggeliből Estivé az eltelt 324 + 6,5 napban. Ideje megreggelizni megebédelni.
"Így keletkezik egy személy,
még csak híjának a helyén se.
Valamint minden esemény
egy nincs-mi-hogy félreértése."
Majd pedig Hamletnek.
"Egy sem
Aki elveszti egészét,
megleli részeit.
Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit."
Hát így merengtem holmi parafrázisok, evokációk és allúziók hálójában ma reggel az anyanyelvemen, pontosan 15 másodperccel azelőtt, hogy Kornélia rám borította volna a maradék kávé maradékát, ami majdnem elegendő okot adott ahhoz, hogy felbosszantson egy ilyen szép, ám cseppet sem verőfényes délelőttön.
A 0. bejegyzésben azt állítottam, hogy Kornélia valószínűleg kultúrközi megfigyel "nyelvekről (többségében nem fizikai értelemben), gondolkodásmódokról, szokásokról, közösségekről, társadalmakról, mechanizmusokról, különbségekről, hasonlóságokról és egyáltalán nem utolsó sorban emberekről."
Például akkor most körüljárnám a reggel és a délelőtt szövevényes kapcsolatát a nap többi részével, legalább két kulturális aspektusból, kulturális összehasonlító jelleggel.
Körülbelül 324 nappal ezelőtt történt, hogy Kornélia elhatározta, meglátogatja a helyi bolhapiacot, ami inkább hasonlítható a pécsi vásár egy miniatűr, főleg másodkézből származó bálás ruhára specializálódott szekciójához, mint egy valódi bolhapiachoz.
Akkoriban igen csekély és szegényes volt főhősnőnk spanyol szókincse, de azért azt sikerült kiderítenie, hogy péntek reggelenként történik a kirakodás. Sőt, még azt a tanácsot is meghallotta miszerint kora reggel érdemes menni ahhoz, hogy elégedetten távozhassunk. Kornélia kulturális keretezése szerint a kora reggel (főleg a pécsi vásár esetében) körülbelül a 6:00 és 7:30 közötti idősávban történik meg. Na de - gondolta bölcsen Kornélia - itt egy picit későbbre tolódnak a napszakok általában. Így kulturálisan átkeretezte a korareggelt és 9 órakor indult útnak (nem volt nagyon hosszú az út, minthogy akkoriban egy háztömb választotta el hősnőnket a piactól).
Nem volt ott senki és semmi.
Körülbelül 9:25 és 9:45 között érkeztek meg az első árusok, akik meglehetősen furcsán méregették a közönyösséget tettető Korareggeli Kornéliát, aki - mint mindig - egyetlen mentőövébe, a kamerába kapaszkodott. Végül kiderült, hogy a korareggel leginkább 11-kor kezdődik és akkoriban nem tudtam megvárni, mikor van vége.
Arról ezidáig szó sem esett, hogy mi történik vajon abban a bizonyos (ex-számomra délután) 2 és 5 közötti időintervallumban, amikor semmi (értsd x ≈ 0) sem történik (itt siesta néven nevezik). Minden bezár és mindenki eltűnik. (Különben ez ugyanígy elmondható a hétfőkről is.) A (körülbelül) 333 és 256 nappal ezelőtti időszakban egy igen sajátos feketelyuk befolyásának tekintettem a napból ilyesfélén kiharapott 3 órát. Akkoriban még hősnőnk azon meggyőződés szerint létezett, hogy a nem 100%-ig hasznosan eltöltött percek kárba vesznek. A hasznos, az idő, és az eltöltés kulturálisan átkereteződtek az említett (körülbelül) 256 nap során, valamikor hősnőnk hiperszimbolikussá alakulása közben. (A negyedik és a nyolcadik fejezet között szóba kerül majd még ez is.)
(Körülbelül) 324 nappal eme bárgyú mese után. Hősnőnk bizton állíthatja, hogy kényelmesen mozog a napszakok világában, számottevően kevesebb napfelkeltét lát, mint hajdanán, érzi mit jelent rettenetesen korán kelni (8 és 9 között), reggel járni úszni (délután 1-kor), délután találkozni (este 9-kor), és kora este vacsorázni (11 és éjfél között). A hajnal (la madrugada) a reggeliig (ami nincs, vagy egy kávé), a reggel (la manana) leginkább az ebédig tart (3 és 4 közt, néha 5), a délután (la tarde) pedig körülbelül a vacsoráig tart (valamikor 10 és 12 közt). Az este (la noche) ezután kezdődik, és általában egyáltalán nincs vége. Néha megszakítja néhány hajnal, reggel, vagy délután. A korán (temprano, pronto) és a későn (tarde, igen pont ugyanúgy mint a délután, ami az előbbiekben elemzettek szerint egyáltalán nem DÉL után, sokkal inkább ebéd után, ami az 5 és 10 közötti időszakra determinálja) közti különbség továbbra is kissé homályos hősnőnk kognitív térképén. Gyakran előforduló kifejezés a korán hazamentünk, 5 körül (mármint hajnalban, éjjel) illetve a későn értem haza, 8 körül (reggel, hajnalban).
Így alakult Kornélia identitása is Korareggeliből Estivé az eltelt 324 + 6,5 napban. Ideje megreggelizni megebédelni.
"Így keletkezik egy személy,
még csak híjának a helyén se.
Valamint minden esemény
egy nincs-mi-hogy félreértése."
2014. május 26., hétfő
Kornélia tollat ragad (illetve leginkább eldobja és megragadja a billentyűzetet. Merthogy éppen ragasztgat, műanyagpalackból újrahasznosított virágokat és identitásfoszlányokat.)
Spanyolországban tartózkodásom 332. napján döntöttem úgy, hogy blogot írok. Illetve már az első (vagy a második, nem emlékszem erre hajszálpontosan) napon úgy döntöttem, hogy blogot írok. Mostanra be is érett ez az ötlet, ami egészen jól ábrázolja, milyen gyorsan véghez viszem a terveimet.
És hogy 331 nap és 13 óra 42 perc itt töltött (ami nem is igaz, mert jártam eközben máshol is) idő után miért éppen most kezdem ezt el? Nos, mert szobreszaturálódtak a gondolataim és érzéseim, ezáltal pedig lehetségessé vált hogy a fülemen fognak kifolyni a blogírás létrenemjöttének esetében. Ez az egyik ok.
A másik pedig (dobpergés), hogy hiányzik a nyelvem. Mármint nem fizikai értelemben. Hanem, hogy egyszer csak úgy ébredtem (szerintem múlt szerdán történt), hogy szeretném magamat kifejezni az anyanyelvemen. Persze lehetséges, hogy ez más számára cseppet sem furcsa, de én igenis nagyon meglepődtem azon a bizonyos reggelen, hogy ilyesféle vágyak munkálkodnak bennem. Belülről nézve a saját nyelvünk (továbbra is kikerülném ennek fizikai konnotációit biológiai ismereteim teljes hiányában) ritkán tűnik érdekesnek, szépnek, vagy különlegesnek. Nos hát, valószínűleg az történt velem (biztosat állítani nem merek, ez az egyik ok az ezerből, amiért nem lettem politikus) hogy az anyanyelvemet (ez volna a magyar, ha esetleg valakiben kétségek maradtak volna eme csodálatosan fogalmazott blogbejegyzés olvasása során) megpillantottam - tényleg egy pillanatról van itt szó - kívülről. És be kell valljam, onnét nagyon is érdekes, szövevényes, különleges és szép volt a nyelvem. (Nem fizikai értelemben.) Így hát már csak további 5 napnak kellett ahhoz eltelnie, hogy ide leüljek, és helyesírási hibákat halmozzak egymásra, hogy azon majd mások szörnyülködhessenek (vagy ne).
Persze logikus következtetés lenne, (volna?), hogy angolul írjak, mert akkor az ismerőseim legnagyobb százaléka el tudná olvasni (amennyiben igaz a) premissza: a magyar ismerőseim többsége ért angolul; és igaz b) premissza: a spanyol ismerőseim többsége ért angolul; és igaz c) premissza: az angol anyanyelvű ismerőseim értenek angolul). Vagy spanyolul, és akkor azok tudnák elolvasni, akikkel a mindennapjaimban érintkezem. (Sem fizikai értelemben.) Nos hát, az előbbiekben felvázolt okok miatt egyelőre ezen blog magyar(talan)ul íródik.
Ja igen, miről fog szólni? Azokat a megfigyeléseket szeretném (hát vagy inkább kényszert érzek rá) nem-papírra vetni, amiket 332 nap alatt papírra vetettem. Ezek valószínűleg valamiféle 1) kultúrközi megfigyelések nyelvekről (többségében nem fizikai értelemben), gondolkodásmódokról, szokásokról, közösségekről, társadalmakról, mechanizmusokról, különbségekről, hasonlóságokról és egyáltalán nem utolsó sorban emberekről; 2) introverzió során bekövetkezett részvételi megfigyelések (mármint hogy részt vettem bennük, révén, hogy a saját interioromra utalnék itt meglehetősen explicit módon) a (majdnem)332 nap alatt és a továbbiak során is minden reményeim szerint bekövetkező egyéni pszichoszociális fejlődésemről, aka hogyan változtam meg egyénként a megváltozott környezetben, avagy hogyan változtatott meg a környezetem, avagy hogyan változtattam meg a környezetem, avagy milyen kölcsönhatások következtek be az egyén(én) és a környezete(i)m (társadalom) között, amelyek oda vezettek (fizikai és mentális értelemben egyaránt) ahol az én most olyan, amilyen (és milyen?).
Még csak annyit szeretnék az 1. bejegyzéshez hozzá fűzni, hogy nagyon (nem) szeretem a számokat. Ugyanez elmondható Tandori Dezsőről és a posztmodern költészetről. Kosztolányit nem is említem akkor most inkább. Majd este. Hát sok (értsd x<∞) szerencsét kívánok Kornéliának és virtuális olvasóinak.
És hogy 331 nap és 13 óra 42 perc itt töltött (ami nem is igaz, mert jártam eközben máshol is) idő után miért éppen most kezdem ezt el? Nos, mert szobreszaturálódtak a gondolataim és érzéseim, ezáltal pedig lehetségessé vált hogy a fülemen fognak kifolyni a blogírás létrenemjöttének esetében. Ez az egyik ok.
A másik pedig (dobpergés), hogy hiányzik a nyelvem. Mármint nem fizikai értelemben. Hanem, hogy egyszer csak úgy ébredtem (szerintem múlt szerdán történt), hogy szeretném magamat kifejezni az anyanyelvemen. Persze lehetséges, hogy ez más számára cseppet sem furcsa, de én igenis nagyon meglepődtem azon a bizonyos reggelen, hogy ilyesféle vágyak munkálkodnak bennem. Belülről nézve a saját nyelvünk (továbbra is kikerülném ennek fizikai konnotációit biológiai ismereteim teljes hiányában) ritkán tűnik érdekesnek, szépnek, vagy különlegesnek. Nos hát, valószínűleg az történt velem (biztosat állítani nem merek, ez az egyik ok az ezerből, amiért nem lettem politikus) hogy az anyanyelvemet (ez volna a magyar, ha esetleg valakiben kétségek maradtak volna eme csodálatosan fogalmazott blogbejegyzés olvasása során) megpillantottam - tényleg egy pillanatról van itt szó - kívülről. És be kell valljam, onnét nagyon is érdekes, szövevényes, különleges és szép volt a nyelvem. (Nem fizikai értelemben.) Így hát már csak további 5 napnak kellett ahhoz eltelnie, hogy ide leüljek, és helyesírási hibákat halmozzak egymásra, hogy azon majd mások szörnyülködhessenek (vagy ne).
Persze logikus következtetés lenne, (volna?), hogy angolul írjak, mert akkor az ismerőseim legnagyobb százaléka el tudná olvasni (amennyiben igaz a) premissza: a magyar ismerőseim többsége ért angolul; és igaz b) premissza: a spanyol ismerőseim többsége ért angolul; és igaz c) premissza: az angol anyanyelvű ismerőseim értenek angolul). Vagy spanyolul, és akkor azok tudnák elolvasni, akikkel a mindennapjaimban érintkezem. (Sem fizikai értelemben.) Nos hát, az előbbiekben felvázolt okok miatt egyelőre ezen blog magyar(talan)ul íródik.
Ja igen, miről fog szólni? Azokat a megfigyeléseket szeretném (hát vagy inkább kényszert érzek rá) nem-papírra vetni, amiket 332 nap alatt papírra vetettem. Ezek valószínűleg valamiféle 1) kultúrközi megfigyelések nyelvekről (többségében nem fizikai értelemben), gondolkodásmódokról, szokásokról, közösségekről, társadalmakról, mechanizmusokról, különbségekről, hasonlóságokról és egyáltalán nem utolsó sorban emberekről; 2) introverzió során bekövetkezett részvételi megfigyelések (mármint hogy részt vettem bennük, révén, hogy a saját interioromra utalnék itt meglehetősen explicit módon) a (majdnem)332 nap alatt és a továbbiak során is minden reményeim szerint bekövetkező egyéni pszichoszociális fejlődésemről, aka hogyan változtam meg egyénként a megváltozott környezetben, avagy hogyan változtatott meg a környezetem, avagy hogyan változtattam meg a környezetem, avagy milyen kölcsönhatások következtek be az egyén(én) és a környezete(i)m (társadalom) között, amelyek oda vezettek (fizikai és mentális értelemben egyaránt) ahol az én most olyan, amilyen (és milyen?).
Még csak annyit szeretnék az 1. bejegyzéshez hozzá fűzni, hogy nagyon (nem) szeretem a számokat. Ugyanez elmondható Tandori Dezsőről és a posztmodern költészetről. Kosztolányit nem is említem akkor most inkább. Majd este. Hát sok (értsd x<∞) szerencsét kívánok Kornéliának és virtuális olvasóinak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)