Gazpacho és krumplistészta. Amit igazán szeretek, az a számleves, betűtésztával. És recept nélkül főzni.

2014. november 2., vasárnap

Kilencedik fejezet, amelyben a Bá-beli nyelv zavar, élvez, és édes rém ül.



"- Ezt el kell mesélnem nektek - szólt Esti Kornél. - Múltkor egy társaságban valaki azt mondta, hogy sohasem utaznék olyan országba, melynek nem beszéli nyelvét. Igazat adtam neki. Elsősorban engem is az emberek érdekelnek az úton. Sokkal inkább, mint a múzeumi tárgyak. Ha beszédüket csak hallom és nem értem, olyan érzés fog el, mintha szellemileg süket volnék, mintha némafilmet pörgetnének előttem, zene és magyarázó fölírások nélkül. Idegesítő ez és unalmas.
Miután mindezt kifejtettem, eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezője is épp annyira áll, mint minden dolognak a világon. Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszerre csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, látatlanul, illetve hallatlanul."
A november ajtóstul tört be az ablakon ma reggel, és azt kiabálta (biztos vagyok benne, hogy nem az anyanyelvemen, hanem valami ősi, bábeli, érthetetlenül világos nyelven, ami akár az anyáim anyanyelve is lehet.ne.), hogy ideje összeszedelődzködnünk és végső búcsút inteni a mediterrán nyárnak, a vénasszonyok nyarának, és a késő-őszi ősztelenségnek. Látatlanul, illetve hallatlanul, bosszankodva bár, de elfogadtam. Kornélia még mindig kissé tanácstalan, és hidegnek érzi a belső melegséget.

Grotowski egyre hangosabban suttog a fülembe, de még mindig nem értem minden szavát. Azt hiszem sikerült némiképp kívül kerülnöm a felülkerekedett önmagamon ezen a héten, leginkább fizikai értelemben. Kornélia a jobb vállamon ücsörög és minduntalan összekócolja a gondolataimat. 

A nappalok egyre rövidebbek, az órát eltekertük, hiszen hatalmunk van az idő felett is. De mintha az éjszakák sem volnának hosszabbak. Valaki lopkodja a perceket, pereceket süt belőlük, sósat, ropogósat. Egy perecet két percért kínál megvételre, hármat fizet perecadóra. A hasznát pedig befekteti, az oktatásba vagy az öregkori nyugdíjba. "Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna." - mondja József Attila. Kornélia szeretné, ha a Duna folyna tova. A zavaros jövő felett hatalma van az időrabló perecesnek. Talán ha nem volnának fogyasztói.
"Tapasztalatom tanított erre. Valahányszor nem figyelek a társalgásra, vagy nem értek valamit, otthon is mindig így szólok: Igen. Ebből még soha semmi baj nem háramlott rám. Még abban az esetben sem, ha ezzel valamit helyeselni látszottam, amit kárhoztatnom kellett volna. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy gúnyosan igeneltem. Az igen legtöbbször nem is."
 Eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezője is épp annyira áll, mint ül.