Kornélia töpreng. A gyökereinkről, szerencsére. Például. Ezidáig leginkább arról töprengett, hogy hova, merre tartunk, tarthatunk (ki, be, el, meg, össze, szét, vissza) ő meg én, meg a többiek is; különösen a bolygó élővilága. Olykor az univerzumról is töprengett persze. Mostanában viszont (részben a norvégoknak köszönhetően) arról morfondírozik, hogy honnan is tartunk oda, ahova. Arra gondolt Kornélia, hogy a kulturális köpeny kifejezés helyt- és időt álló metafora lehet-e ebben az esetben. Azért azt fontos tudni, hogy Kornélia nem annyira a magyarság gyökereiről, mint inkább az ember - vagyis leginkább a személy mint individuum, a szocializációs közegek végtelen halmazainak összefüggésében és átfedésében - gyökereiről töpreng. Tehát a kulturális köpenyt generáció gombokkal lehetne magunk körül rögzíteni, talán. Ezen a már említett magyarság minta lehetne, esetleg; de persze csakis akkor, ha a viselni kívánt köpenyt díszíteni szeretnénk. A töprengésben mostanában sokat segített Kornéliának Grecsó Krisztián is, aki szintén szeret szót szaporítani; szokás szerint színházi szempontból szeretném szipogássá szőni szálait. Tünetté, talán.
Kornélia lebeg. X + 1 évvel ezelőtt belekeveredett egy tündérmesébe, mintegy véletlenül (a véletlenek összekötésével tudnám elmesélni az életem; súgja). Ahogy az a tündérmesékkel lenni szokott, a mágikus világ megismerése után rengeteg bonyodalommal találta szembe magát Kornélia, aki talán nem is annyira a főszereplője ennek a történetnek, hanem a mesélője, mondjuk. A bonyodalmak - ahogy az a tündérmesékben lenni szokott - kibogozódni látszanak, közeleg a tizenkettedik fejezet. a boldog beteljesedés, vagy mi. Kornélia annyira szkeptikus, hogy a történetet csak félőn, kétkedve, és persze nagyon halkan suttogva tudja elmesélni, miközben az elfek földjéről érkező hangszeres óriásokra vár. Vitéz Ferenc sorait idézi:
"Lomha lombok lassú
lengésébe lopják
lila levelek a lármát.
Látom lebegni lépteit
a lánynak – leheletnyi
láng lobog lidércként;
lelkéig táncolja lassan
illanó álmát.
Lám, a lámpa éle lankad,
de látni ám: lágy lenhajában
lüktető liliom lakik;
s lucskos szellőben lovak
lakomáznak lant szavára
lustán felbukó ledér
hajnalig."
Kornélia firtat. A szokásokat bolygatja, vagyis éppen, hogy szokásokat próbál meg kialakítani. Kornélia egyetlen szokása, hogy nincsenek szokásai, így egyelőre leginkább önmaga ellen dönt, majd következetlenségében zavarba jön, például a József Attila szobor mellett napozva a Duna parton. Azután pedig elkergetik a turisták, akiknek biztosan nem jelentenek olyan sokat József Attila töredékei, mint Kornéliának jelentettek egykoron.(Én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon.) A reggeli kávéjába például rendszeresen curcumát és chilit kever, de ennek sokkal több köze van a tündérmesékhez, mint a firtatáshoz. Olyan is előfordult már többször, hogy ugyanazon az úton ért el Á-ból Bé-be, ami Kornéliától - valljuk be - nagy eredményként könyvelhető el.
Kornélia lakik. Igazán. Nem hátizsákból, nem bőröndből, nem dobozok mögött, nem raktárban, nem asztal alatt, nem véletlenszerűen, nem össze-vissza és nem itt-ott. A hazátlan, ki-be vándorló Kornélia elcsomagolta magát, az életvitelszerűen élő, adófizető, társadalombiztosított Kornélia egy kis szegletébe, onnan pislog, mint egy szentjánosbogár-
A part, a Duna part,
a Tisza és minden folyó,
Folyó borok, üres poharak,
Koccintás, koccintás.
Idegen ismerősök közt
Ismerős idegenek,
Akik titokban húrokon játszanak
Álmaikban,
Sírva nevetnek,
Szomorú vigasságokon
És egymást ékszerként a fülükbe akasztják
ragasztott csészékből szürcsölik a másnapot,
És sózzák, sózzák a tengertelenséget.
A kávé néha édes:
Sokszor keseríted meg, mert a héját
Rajtad felejtem olykor;
Feloldódunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése