Alliteráló angyalok alszanak az ablakunkban, arany arcuk alakja aránytalan

Kornélia töpreng. A gyökereinkről, szerencsére. Például. Ezidáig leginkább arról töprengett, hogy hova, merre tartunk, tarthatunk (ki, be, el, meg, össze, szét, vissza) ő meg én, meg a többiek is; különösen a bolygó élővilága. Olykor az univerzumról is töprengett persze. Mostanában viszont (részben a norvégoknak köszönhetően) arról morfondírozik, hogy honnan is tartunk oda, ahova. Arra gondolt Kornélia, hogy a kulturális köpeny kifejezés helyt- és időt álló metafora lehet-e ebben az esetben. Azért azt fontos tudni, hogy Kornélia nem annyira a magyarság gyökereiről, mint inkább az ember - vagyis leginkább a személy mint individuum, a szocializációs közegek végtelen halmazainak összefüggésében és átfedésében - gyökereiről töpreng. Tehát a kulturális köpenyt generáció gombokkal lehetne magunk körül rögzíteni, talán. Ezen a már említett magyarság minta lehetne, esetleg; de persze csakis akkor, ha a viselni kívánt köpenyt díszíteni szeretnénk.  A töprengésben mostanában sokat segített Kornéliának Grecsó Krisztián is, aki szintén szeret szót szaporítani; szokás szerint színházi szempontból szeretném szipogássá szőni szálait. Tünetté, talán.

Kornélia lebeg. X + 1 évvel ezelőtt belekeveredett egy tündérmesébe, mintegy véletlenül (a véletlenek összekötésével tudnám elmesélni az életem; súgja). Ahogy az a tündérmesékkel lenni szokott, a mágikus világ megismerése után rengeteg bonyodalommal találta szembe magát Kornélia, aki talán nem is annyira a főszereplője ennek a történetnek, hanem a mesélője, mondjuk. A bonyodalmak - ahogy az a tündérmesékben lenni szokott -  kibogozódni látszanak, közeleg a tizenkettedik fejezet. a boldog beteljesedés, vagy mi. Kornélia annyira szkeptikus, hogy a történetet csak félőn, kétkedve, és persze nagyon halkan suttogva tudja elmesélni, miközben az elfek földjéről érkező hangszeres óriásokra vár. Vitéz Ferenc sorait idézi:

"Lomha lombok lassú

lengésébe lopják

lila levelek a lármát.

Látom lebegni lépteit

a lánynak – leheletnyi

láng lobog lidércként;

lelkéig táncolja lassan

illanó álmát.

Lám, a lámpa éle lankad,

de látni ám: lágy lenhajában

lüktető liliom lakik;

s lucskos szellőben lovak

lakomáznak lant szavára

lustán felbukó ledér

hajnalig."

Kornélia firtat. A szokásokat bolygatja, vagyis éppen, hogy szokásokat próbál meg kialakítani. Kornélia egyetlen szokása, hogy nincsenek szokásai, így egyelőre leginkább önmaga ellen dönt, majd következetlenségében zavarba jön, például a József Attila szobor mellett napozva a Duna parton. Azután pedig elkergetik a turisták, akiknek biztosan nem jelentenek olyan sokat József Attila töredékei, mint Kornéliának jelentettek egykoron.(Én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon.) A reggeli kávéjába például rendszeresen curcumát és chilit kever, de ennek sokkal több köze van a tündérmesékhez, mint a firtatáshoz. Olyan is előfordult már többször, hogy ugyanazon az úton ért el Á-ból Bé-be, ami Kornéliától - valljuk be - nagy eredményként könyvelhető el. 

Kornélia lakik. Igazán. Nem hátizsákból, nem bőröndből, nem dobozok mögött, nem raktárban, nem asztal alatt, nem véletlenszerűen, nem össze-vissza és nem itt-ott. A hazátlan, ki-be vándorló Kornélia elcsomagolta magát, az életvitelszerűen élő, adófizető, társadalombiztosított Kornélia egy kis szegletébe, onnan pislog, mint egy szentjánosbogár-

A part, a Duna part,

a Tisza és minden folyó,

Folyó borok, üres poharak,

Koccintás, koccintás.

Idegen ismerősök közt

Ismerős idegenek,

Akik titokban húrokon játszanak

Álmaikban,

Sírva nevetnek,

Szomorú vigasságokon

És egymást ékszerként a fülükbe akasztják

ragasztott csészékből szürcsölik a másnapot,

És sózzák, sózzák a tengertelenséget.

A kávé néha édes:

Sokszor keseríted meg, mert a héját

Rajtad felejtem olykor;

Feloldódunk.

Le bouche trou

Zsákok foltok lyukak

Folton keresünk zsákokat

Van egy ismerősöm, aki szereti

Ha ismeretlenként utalok rá,

Máskor az utcán elfelejt köszönni,

Néha azt hiszi, ő nincs is

Vagy nem úgy van,

Ahogy lenni szokás.

A létezésről esőben a legszebb gondolkodni,

Februári napsütésben,

Szivárványtalan tömeg közlekedés

És észrevétlenül elkapott tekintetek

Mögött.

Az ismeretlen ismerősöm összekeveri

Az évszakokat és néha egyel több

napot számol, mint amennyi a naptárból

Következne,

Szerinte a Holdat is csak kitalálták,

Hogy az éjszaka ne legyen olyan magányos.

Sokat utaztunk együtt egy időben,

Szerettem a jelen nem létét,

Minden alkalommal úgy éreztem;

Új ismeretségre tehetünk szert.

A kedvenc tulajdonságom

benne volt

Hogy minduntalan összekócolta a hajam,

Mintha szellő volna,

És fújdogált,

És nézte, ahogy hajlongok

És nézte, ahogy hajlongok

És nézte, ahogy hajlongok

Játszadoztunk a gravitációval és az egymásra gyakorolt kölcsönhatásainkat

Elemezgettük, olykor belefeledkezve az ismeretlenségbe.

Egy nap tartott négy évig azt hiszem,

Vagy négy év telt el azon a napon,

Időközben hiánytalanul eggyé váltunk

Ő meg Én

És egymást kezdtük pótcselekedni

Hogy valami ismerős dolog is történjen.

Míg végül azt mondta, hogy mennie kell

Mert jön a Március és ketten nem férnek el nálam.

Pedig én biztos voltam benne,

Hogy a tél és a tavasz jól kijönnének

Egymással

Van egy nap, ami négyévente elhagy

És mindig azért, mert én vagyok

Csapodár

És megkívánom a tavaszt.

------

Sacks patches freckles

Searching through holes for sacks

I know somebody who likes to be

Alluded to as unknown,

Other times he forgets to say hello

On the street,

And he pretends to be,

or not to be like the one he should.

About existence:

The most beautiful thing is to wonder

When it rains, in February’s sunshine,

Without rainbows, on the public transport

Or behind it all.

My unknown acquaintance mixes up

The seasons, counts one day more,

Than the calendar suggests.

He says the Moon was invented

To provide company for the night

Not to be so alone.

We travelled a lot together

For some time,

I liked his not-presence,

I felt like getting to know

somebody unknown all over again.

My favourite characteristic

Was in him

That he messed my hair up

All the time

Like if he was breeze

And he blew me

And he watched me bowing

And he watched me bowing

And he watched me bowing

We played with and through gravity waves

And analyzed our interference

Getting lost in obscurity.

One day lasted four years,

Or four years passed on a day,

Meanwhile we became one complete

And started to compensate each other

With stopgaps;

Something familiar happened.

He said he would leave

Because March was coming

And both of them could not be parts of

My body

Though I could have made enough

Stops, gaps, gasps.

There is one day that leaves me every four years

Always because I am too volatile

And desirous of Spring.

The day of 29th of February does not fit into the system. We need to write it by hand on attandance sheets, giving birth to something usually invisible. The word is creation. We are searching for entities in between dimensions as a compensation of already existing nothings. A physical theatre performance by Gregory Chavelier and Zsófi Jozifek.

Holdkórosság

Vagy felmegy a Holdra

vagy átjön este

vagy én megyek a Holdra,

hogy megkeressem

magamat és magát, az ember önmagát

tudja csak igazán unni.

Volt egyszer egy egyszer volt,

hol igen, hol nem,

hogy hol, arra nem emlékszem,

biztos, hogy leginkább belül,

itt legbelül

aki csukott szemmel táncol,

az nem törődik a közönséggel,

mondták már sokszor,

itt legbelül

mondják, hogy a szorongás

rakott fészket a párnám alatt,

ott felejtve a telet.

Költöző madár

akartam lenni mindig is

vagy ovis koromban

a többiek meg kinevettek

most fészket rakok,

talán a Holdon az is elfér,

vagy itt legbelül.

Geo-metria avagy a lét az anyanyelvemen, a szín-ház a magánéletem (?)

A szívekből való kipakolás egyszerűbbnek tűnt, mint az otthon és színház, vagyis a lakás színházzá és a színház lakássá való alapító jellegű (át)alakítása. Az igeidők továbbra is az ablakban ácsorognak, integetnek, várakoznak. Kornélia fésülködik, az összekócolódott gondolatok göndör fürtjeit bontogatja, olykor pedig a jobb fülcimpámba kapaszkodva kiabálja az egyensúlytalanság és a gravitáció szem és számszerű összefüggéseit. Olybá tűnik, már nem sokáig. Csupán székekre és fogasokra van szükség a diavetítéshez.

A spanyol tankönyveim után kutatva a középiskolás és egyetemi jegyzeteim és kupacaim röpke önreflexióra késztettek, amely jelen bejegyzés (meg?)ihletője.
Mégpedig:
- Az íráskényszer kialakulása 14-15 éves korra tehető. Ekkor kell elkapni és el sem engedni, nyűni, használni, mentorálni. Különben csak eldobozolt füzetek rengetegei maradnak belőle, szórakoztató elbeszélő költeményekkel és balladákkal a molekulákról, a gyökvonásról és Heideggerről.
- Az ember írásképe az idők során változik ugyan, de lényegében konstans és önálló jelrendszerek jel rendszere.
- Aki rendszerező és rendszerető típus, az évek múltán nagyon megdicsérheti a múltbéli önmagát, ámde de irigységgel és vágyakozással gondolhat vissza azokra az időkre, amikor még rendszerező és rendszerető típus volt (és valahol úgy igazán lakott is, ugye.).
- a személyiség 14 és 25 éves kor között olyan sokat változik, hogy előfordulhat, hogy a 11 évvel ezelőtti önmagunktól tanulunk meg hirtelenséggel olyasmit, amely tanításra aktuálisan a legnagyobb szükségünk lehet.

S ím álljon itt egy pre-kornélikus gondolat tehát, 2004-ből:

Félelem a múlandótól. Magabiztosság a levőben. Mi mind tudjuk, hogy nem tudunk semmit igazán. Én nem is akarok tudni. Érezni, inkább. És tanulni érezni. Tudni; felejteni. Az eddiget. A lehetőség az új. A mindig új. A talán, de olyan talán, ami biztos. A kérdésekre válaszolt megválaszolatlan kérdések. Csatlakozni a csatlakozókhoz és csatlakoztatni magunkat, a csalatkozások ellenében. Az illúzió a jelszó, hogy nem csak én vagyok, hanem te is vagy, és azután már csak úgy vagyok én, ha vagy te is, nélküled csak a felem az ő. A szem és a tekintetek, a szédülés, az igaz. A száj: élet. Mondanom sem kell, hogy a mágneses kisülések tartják mozgásban a világot.

Sárgarigó fészket rakott

Tirkala Ferenc

1932 - 2015

Elbúcsúzom tőled most,

Kedves, hórihorgas Nagyapám.

Ez a város volt a Te otthonod,

Melyet Te otthonodul választottál,

És minekünk itt otthont adtál.

Büszkén legyünk magasak,

Egyenes gerinccel járjunk,

Úgy emlékszem, mondogattad,

És tényleg nagynak tűntél mindig,

A nagyapák közül a legnagyobbnak.

Én azt mondom el, ami nekem voltál:

Az egésznek kicsiny része

De alapvető, mint minden

Teljesség apró, részletes töredéke.

Nyári melegben zötykölődés,

Az öreg Opel csomagtartójában

Rozsdás kapagép és Artúr kutya.

Kozármisleny, krumpli szedés,

Délutáni alvás és olasz opera.

Hejőkeresztúri vonat utak,

Elcsomagolt fasírozott,

Vasárnap reggeli misék,

És kedves, távoli rokonok.

Megfakult piciny diaképek,

Tengerparti, hosszú nyaralásokról,

Sok-sok barát, telefoncsörgések,

Mesék messzi osztálytalálkozókról.

Kismélyvölgyi dohos kisházunkban

Kártyázó bácsik meg zsíros kenyér,

Szemüveges szigorúság

És hahotázó, önfeledt nevetés.

És ahogy így szólsz: Piroskám,

Ide még egy kanállal tegyél.

Búcsúzóul Tőled, kedves,

Hórihorgas Nagyapám,

Ajánlok egy egyességet,

Olybá tűnik; szép ígéret.

Én mosolyogva emlékezem,

Ha sárgarigó fészket látok,

Dallamos füttyszó hallatán,

Magas, karcsú jegenyefa láttán,

Ha a péntek bableves

És az ebéd palacsinta,

Vagy máglyarakás, amihez

Diót törtünk és a héja szanaszét

Szóródott a kopott szőnyegen.

És Te pedig jelen leszel mindig,

A déli harangszóban, a Kossuth Rádióban,

A Tour de France kanyarjain és lejtőin,

Az országúti utazókért vetett keresztekben,

Az énekes ünnepi köszöntésekben,

A világ összes megsárgult földgömbjén,

A spanyol útikönyvem öreg bekezdésein,

És a Föld konok domborzati térképein,

A futball közvetítések feldúlt kiáltásaiban,

A természettudományban, az újhullámban,

A családi kéziratokban,

A hosszú uránvárosi sétákban,

A kisunokákban és nagyapákban.

„Világot feledem

Teljes csend bensőmben,

Légzésem követve

Eljutok szívembe.

Le egyre mélyebbre

Le a végtelenbe

Rád nézek elmémben

Figyelek szívemben

Ha szólalsz megértem

Hogyha kérsz, megteszem.”

Jozifek Zsófia, 2015, Pécs

Ha.

A banalitások szakralitása, strukturálatlan, tematikus. 

Ha jelszavakat kellene hangoztatnom. 

Rögeszmés rögeszmék, rögös eszmék, rögök, eszmék, eszmélet, rögtönzés, röghözkötés.

Budapesti betonos búskomorság.

Madártalan távlatok, nyughatatlan fáradtság. 

És a halogatás dialektikája. 

Őszinte őszintétlenség, és szinte tétlenség.

Nincs 12 pontom, pedig lehetne.
Itt az idő. A jó idő. Múzeum, lépcsők fel és le.

A tavaszt várom. Vagy kitalálom.

Elképzelem. Néha még elképzelni is elfelejtem.

A hiány jelenléte: a jelenlét hiánya. A jelen. 

A vágyott én és a valós én között óceán. Csendes.

Mély tekintetek és sekélyes mondatok.

Kereszteződések.
Ácsorgás, talpon, ugyan.

Összeállni

Állunk az ablaknál. Egy pesti bérház, amolyan kosztolányi-féle, gangos épület, cselédszoba. Az ablak óriási, magassága legalább két embernyi. Nem is egy ablak, hanem kettő, akár a két üveg közé is beférkőzhetnénk. Na most itt ácsorgunk, Botho Strauss, Lotte, Marie Steuber, az igeidők és kedves  alkotótársam. Az ember, aki elvesztette az óráját és a gitáros fiú jönnek vendégségbe, mert hamarosan diavetítést rendezünk. Kérem, pontosan érkezzenek.

"Hihetetlen türelem kell egy alkalmilag összeállt társaságból együttest faragni. Tudomásul venni, hogy elhullnak emberek. Hogy el kell küldeni valakit. Hogy elmegy valaki, akibe eszement munkát fektettem. Hogy vissza kell utasítani jelentkezőket, mert csak riszálnák magukat. Egy pöttöm társulat, ha komolyan veszi magát, és dolgozni akar, dolgozhat. Áldozat és kitartás, szabadság és függetlenség kell hozzá. És nem nézheted mit kapsz. Adnod kell. Adakoznod. Befektetned. A dolog tárgya kell, hogy érdekeljen, nem a számlád. Sokan belecsapnak, de kevesen bírják. Összeállni egy-egy darabra lehet. De hosszan kibírni egymást, tanulni egymásól, a világtól, kíváncsinak maradni és kíváncsiságot ébreszteni kevesek sajátja. Mindezeket az erőket összetartani fegyelemmel, útmutatással szintén kevesen tudják. A munka kipergeti a nem odavalókat, a másra számítókat, a könnyű kalandokat keresőket, azokat akik már nem tudnak azonosulni, akik szívesen maradnának de csak egy részüket tudják odaadni. Ezért sokszor dúlóan tehetséges emberek is távoznak a csapatból. Teljes személyiséggel vállalnod kell a többi embert is. Alkalmazkodsz és szuverén maradsz. Nem oldódhatsz föl a többiekben, de oldanod kell a feszültségeiket. Nem tarthatod folyamatosan gyereknek magad. Nem várhatod el, hogy vezetni fognak. Neked magadnak kell tudnod, hogy miért vagy itt. Miért vagy itt és nem másutt. Nem játszhatod el a kötelező kelet-európai kiszolgáltatott színészmodellt. Mindig változnod kell, és érzékelned is a világ változását." Zsótér Sándor: Előszó; MALADYPE

Ars Poetica

a betűk nekem olyanok mint az étel
ugyanolyan szükségem van a szövegekre
mint másnak az ebédjére
ha azt kérdeznék tőlem
hogy ma vacsorázni szeretnék-e
vagy elolvasni egy Baudlaire kötetet
biztosan a dekadenciát választanám
ha az alvás és Adorno között kell döntenem
akkor egyértelműen a tekintélyelvűséggel éjszakázom
ha elbújok akkor csakis a könyvek mögé
ha kételkedem akkor előveszem a szemüvegem
a vigaszt is a fejezetekben találom meg
az irodalom ivóvíz
és azt kérdezed hogy szeretek-e olvasni

Közlés, közlekedés, közvélekedés

Sokszor olyan sok mindent szeretnék mondani,
hogy elhallgatok hetekig is akár.

Fel kéne nyitnom a dobozaim,
De félek, hogy ott vagyok bennük én,
És az amit magamból elcsomagoltam
Télire és útravalónak.

Nagyon kicsi szobák
nagyon nagy városokban,
az ablakból látszik a Hold,
a Holdról vajon látszik-e 
a szorongás.

Balra fordultam ahelyett,
hogy szembenéztem volna
a zebrára lépő, sárga ujjú
feledéssel.

Fenyegető a fény éve,
talán más megvilágításba
helyezhetnénk.

A két év garanciát fél év jótállással vállalják,
a maradék időért senki sem áll jót.

A munkaerő piacon egyáltalán nem egyértelmű, 
hogy gyümölcs vagy tejtermék számba megyek-e.
Mennyire kell reggelente kifényesítenem magam,
ha olyan vásárlók jönnek, akik hűtőszekrény fiókjában
nem szeretnék éjszakázni.
Az is megeshet, hogy valaki rögtön belém harap, 
pedig a palacsintában finomabb lehetnék.

A vélemény egy nagy óceán.
Mire felhozom, tán össze is.

Kornélia köszörült koszorúi

Karácsonykor kalácsot készítünk.
Kaparjuk kívülről karizmánkat,
Korán kelni kellemetlen.

Kifulladásig kergetni kiürült kezeket,
Koppanunk kínosan a kakasok közé,
Kisebb kavarodást kértem.

Kell-e kiásnom koros koponyákat.

A rádió az anyanyelvemen beszél. És a busz is az anyanyelvemen beszél. Minden olyannyira az anyanyelvemen beszél, hogy idegenek az idegenek, de legfőképpen én vagyok, aki idegenkedik. 
Úgy tűnt, milliomod magammal értem édes hazám hólyagos tenyerére, a sok anyanyelvű tömeg hömpölygött kifelé Liszt Ferenc kapuján, számtalan szülő szemei szikráztak szimfóniákat.

Országok között költözködni olyan, mint lekvárt főzni. Minden évben újra át kell gondolnunk, mennyi cukrot rakjunk a mennyi gyümölcshöz. Azután pedig állunk a tűzhely mellett, kavargatjuk kotyvalékunk, és fogalmunk sincs, mennyi lekvár fér el egy befőttes üvegben.

Bőröndjeim fáradtan várnak hosszabb szabadságra, másfél évnyi álmot cipeltek át az anyakontinensen. Kornélia fodrászhoz ment, hátha kifésülődnek gondolatai. A kép nem, de a frizurám kisimult. A víz édes, a reggel korai, az ágyam puha.
A hűtő csipog, ha nyitva marad, az autó csipog, ha nem kötöd be magad, a riasztó csipog, amikor bezárod az ajtót, a gumicsirke csipog a kutya szájában. A csipogás örökös az anyanyelvemen. Csak azt nem értem, mit akar mondani. 

Kornélia Kiadatlan Kalandjai

Identitás 2014

Hovatartozunk. 

Hova tartozunk? 

Tartozunk. 

Reaggelek 

Kócos reggelek

Kávétlan álmai

A cukor nem oldódik fel.

Kavarom.

Holnap havazik

Beadatlan beadandók

Baromira bántanak.

Bárcsak bírnék

Bármikor beadni.

Közmondások

Megmondás.

Kimondás.

Lemondás.

Bemondás.

Felmondás.

Ütemezés

Nehéz megtalálni a ritmust

Legyen szó zenéről

Vagy az időről

Az időről inkább mégse.

Táncolnunk kell a létezéshez,

Leginkább egymással,

Leginkább egyedül.

A legbizonytalanabb bizonyosság 
biztosan én vagyok.

És az ütem.

Schopenhauer

Amit elérünk,

az el van érve.

Akkor továbbállunk,

Vagy állunk tovább ott, ahova elértünk.

Vagy ülünk egy sarokban

És leírjuk, hogy mindig továbbállunk.

Az elért pont 

Két párhuzamos egyenes találkozása,

Véletlen.

Véletlenek összekötésével elmesélhetném,

hogy összekötöm a véletleneket

és továbbállok.

A találkozás a legfontosabb.

Végállomás

Kérjük utasainkat, hogy hagyják el magukat.

Kilencedik fejezet, amelyben a Bá-beli nyelv zavar, élvez, és édes rém ül.

"- Ezt el kell mesélnem nektek - szólt Esti Kornél. - Múltkor egy társaságban valaki azt mondta, hogy sohasem utaznék olyan országba, melynek nem beszéli nyelvét. Igazat adtam neki. Elsősorban engem is az emberek érdekelnek az úton. Sokkal inkább, mint a múzeumi tárgyak. Ha beszédüket csak hallom és nem értem, olyan érzés fog el, mintha szellemileg süket volnék, mintha némafilmet pörgetnének előttem, zene és magyarázó fölírások nélkül. Idegesítő ez és unalmas.

Miután mindezt kifejtettem, eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezője is épp annyira áll, mint minden dolognak a világon. Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszerre csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, látatlanul, illetve hallatlanul."

A november ajtóstul tört be az ablakon ma reggel, és azt kiabálta (biztos vagyok benne, hogy nem az anyanyelvemen, hanem valami ősi, bábeli, érthetetlenül világos nyelven, ami akár az anyáim anyanyelve is lehet.ne.), hogy ideje összeszedelődzködnünk és végső búcsút inteni a mediterrán nyárnak, a vénasszonyok nyarának, és a késő-őszi ősztelenségnek. Látatlanul, illetve hallatlanul, bosszankodva bár, de elfogadtam. Kornélia még mindig kissé tanácstalan, és hidegnek érzi a belső melegséget.

Grotowski egyre hangosabban suttog a fülembe, de még mindig nem értem minden szavát. Azt hiszem sikerült némiképp kívül kerülnöm a felülkerekedett önmagamon ezen a héten, leginkább fizikai értelemben. Kornélia a jobb vállamon ücsörög és minduntalan összekócolja a gondolataimat. 

A nappalok egyre rövidebbek, az órát eltekertük, hiszen hatalmunk van az idő felett is. De mintha az éjszakák sem volnának hosszabbak. Valaki lopkodja a perceket, pereceket süt belőlük, sósat, ropogósat. Egy perecet két percért kínál megvételre, hármat fizet perecadóra. A hasznát pedig befekteti, az oktatásba vagy az öregkori nyugdíjba. "Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna." - mondja József Attila. Kornélia szeretné, ha a Duna folyna tova. A zavaros jövő felett hatalma van az időrabló perecesnek. Talán ha nem volnának fogyasztói.

"Tapasztalatom tanított erre. Valahányszor nem figyelek a társalgásra, vagy nem értek valamit, otthon is mindig így szólok: Igen. Ebből még soha semmi baj nem háramlott rám. Még abban az esetben sem, ha ezzel valamit helyeselni látszottam, amit kárhoztatnom kellett volna. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy gúnyosan igeneltem. Az igen legtöbbször nem is."

 Eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezője is épp annyira áll, mint ül. 

Kotta nélkül

Nyolcadik fejezet, amelyben senkit sem vesznek palira, de megjelenik Pál, a bepállott újságíró

"A nap, a világegyetem pontos óraműve, elvégezve könyörtelen futását, fölsejlett a szemhatár mögött, s fehérre meszelte az eget. Megvirradt."

Kornélia pedig mindeközben átszelte Europát Madridtól Frankfurtig. Oly sok Ryanaires repkedés után a Lufthansa kezei közt igazi királynőnek érzem magam. A hajnali meleg reggeli és a legroom a markukban tartanak. Na meg a hosszú életű dell akkumlátor és a duplakávé20percalvás kombinációs csodája. Reina Sofia. Kornelia Balkanika.
Egy hét (x>7) alatt harmadszor várakozunk Kornéliával különböző méretű és szagú reptereken. Idő és tér közt, helyköz, közhely, interspace, hipertime, repülő tér, repülő idő, idülő tér, térülő rap. Európa kiadó. Kiveszem a részem.
Dublinban nagyon színes volt a váróterem és egészen felhasználóbarát, itt Frankfurtban minden rendkívül szürke ami kiválóan illik különben az időjáráshoz is. Sohasem láttam Frankfurtot, viszont a repterét már kívülről fújom, leginkább belülről. Madridban mindig nagyon barátságosak de levetetik a cipőmet, ráadásul ez a ma hajnali 4.00-ás megjelenés nem volt Kornélia kifejezett kedvence. 
Egyébiránt Linz felé tartok, ahol formálom magam és a világot 8 napig, szociális inklúziós interkulturális színházi módszerekből a nem formális oktatásban. A mindent a legutolsó percre hagyok és még utána is ráérek - (itt utalok finoman a címben jelzett Dr. Pató P. úrra) személyiségkonstrukciós alakzatom nagyon hasznos új képességekkel ruház fel a kreativitás és a problémamegoldás témaköreiben. 
A transznacionális terekben rendszeresen migráló Kornélia feje zsong a nyelvektől (nem fizikai értelemben), az én fejem pedig zsong Kornéliától, így zsongunk most csendesen, mezítláb, németül, spanyolul, angolul, versekben.

Tündérországból pedig tündérport importáltunk, videovers formájában lesz fogyasztható hamarosan. 

 

Tulajonságaim tulajdonával rendelkezem:

1. Rend a lelke minden lelketlen rendetlennek.
2. Rendületlenül lelkesedem.
3. Lelkületem rendes.
4. Megrendült a lélek.
5. Rendszeres lélekdonor.
6. Lelkészkedő rendszer.
7. Rendszerető lélekbúvárok.

Napjaim

Az önreflexióimra reflexből reflektálok. Ön?

Cinestesia gathering Casa Kosa. Mi Casa es tú. Gazpacho belső szervekből, mint zöldségek.

Hetedik fejezet, amely egy mézes cukrászsüteményhez hasonlít

Már esik is kinn, már esik is kinn, már esik is kinn.

Lenyűgöznek az évszakváltozások. Bizonyosan azért is, mert nyárvégi őszelejére születtem. Ugyancsak szeptember első heteiben tanultam meg járni, amikor először pillantottam meg a tengert. Schopenhauer szerint járni/sétálni/menni nehéz. Difícil es: Caminar. Grotowski és Schopenhauer fúzióját végzem. A szegény színház felé gyalogolunk (autón, repülőgépen és lovon). Jó lenne jobban megismerni Eugenio Barbát is. Én tényleg (nem) csak színházat szeretnék csinálni.

Kornélia szerint is az ősz az év eleje, a változás változatlan változói váltakoznak lépésről lépésre - mondja (az egyetlen egyenetlen egyenlet legalább három ismeretlenből áll. ül. él. hal.)
Sándorunk is megmondta (egyébként) 1848 novemberében. Azóta 60571 nap telt el.  A falevelek pont ugyanúgy hullanak le. Talán előbb. 

Az évi 30 mm eső a jelek szerint ezen a héten esik Ávilában, Kornélia lelkesen szagolgat és nyitott ablaknál alszik. Reméli hogy idén még látni fog zöldeket. Legalább túl az Óperencián.  Nem lettem zarándok. Banális okokból, boka problémák miatt. Járni nehéz. Menni, sétálni, gyalogolni. A sors fintora. Kéremszépen a sorsot, hogy rendezze össze ráncait.  

Úgy határoztam hogy a határokon inneni és túli határozóim határtalan tárházán túl "elmesélem, hol szerettem volna utazni, arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában." Dezsőkhöz. (Fotókat fogok tematikus sorozatokban közzé tenni. itt. balra.)

Álmomban múzsa voltam. Ha jól emlékszem, pont háromszázharminc csókot adtam neki.

Hatodik fejezet, amelyben nem tesz szert óriási örökségre, de megszabadul; pedig eltűnik az idő nyomában

Váztalan vázlat lett. (Ez az utolsó mondat lenne, ha. De ma az első, megint a napok közti dimenzióban. Ez már csak ilyen.) Inkább figyelmeztetés, mert én vagyok itt magammal szemben, nehéz lesz olvasni (s) írni.

Olykor hasonlítok Kornéliára, aki felettébb szeret hasonlítani. Kulturálisan és össze, ugyebár (főleg). Hiába is igyekszik a dolgokat csakis saját kontextusukban szemlélni, a kognitív mechanizmusok minduntalan meg(nem)élt szituációkra emlékeztetik, amik bizonyosan arra késztetik, hogy x és y (és z) között a közös halmazt és a nem közöset keressék.

Fesztiválok (márhogy én, meg kornélia, meg persze mások is, meg a mások is).
Az utóbbi években az anyaországomban egymást érik a nyári, a wikipédia besorolása szerint ifjúsági fesztiválok, a leg(nem)népszerűbb hazai és olykor külföldi együttesek produktív részvételével, nagy sörsátrakkal, hatalmas banzájjal, jól szervezett körülmények közt folyó folyókkal. Nyilván sok mindenben mások, ámbár mégiscsak azt gondolnám, hogy végső soron egyformaságra különböznek csak (egyébként) egy s mástól. A Művészetek Völgye a maga összművészetiségével, kézművességével és a Dunántúli Középhegység otthonos bájával valóban másféle, ráadásul általában még pont át is lehet úszni a Balatont, ha valaki rehidratálni szeretne fesztiválozás közben. Az Ozora meg ugye nagyon (nem) híres, főleg a külföldiek körében, legendákat lehet hallani felőle, szerintem a goa kedvelő színes lelkű idegenek  úgy képzelik el, mint valami tündérországot, ahol aztán már tényleg minden(t) szabad...

Kornélia nem unatkozott ezen a későtavaszi nyáron sem, és megnézte, hogy errefelé mi az, hogy fesztivál. De ha már ugye
És pontosan eddig íródott ez a bejegyzés, aztán eltűnt Kornélia, az idő meg nyomban eltelt más nyelveken. A későtavaszi koranyárból későnyári koraősz lett. Éppen csak véget ért a középkori fesztivál hogy elejét vegye az utcai cirkusz. Volt chill-out gathering az erdőben, londonos lakókocsis pálinkás magyarokkal meglepő találkozás, meglepetlen reggae fesztivál egy nagyon hideg folyó partján, Galícia és vadvizes óceánpart, utcai és nemutcai színházi fesztiválok garmadája, középkori vásárok kisfalukban és nagyfalukban, két hét intenzív francia tapasztalat a világ egyik legszebb végén, hegyvidéki lagúnás születésnap... Élményfüggés, na (attól függ).

Mostanában nagyon sokat gondolok Jerzy Grotowski-ra. Kornélia a kihívásokról kezdett el előadást összerakni és (idő?)közben odajutott, hogy a zemberek nem hallgatják meg egymást (egyébként). Lehet, hogy a kultúra is. Vagy sem. Mindenesetre egy hallgatás-meghallgatás-lehallgatás-kihallgatás színházat csinálunk (naigen erről beszélek írok, amikor azt, hogy hiányzik). Ragaszkodom a kihívásokhoz azért továbbra is, a buddhizmus és a kvantumfizika kapcsolatáról olvasok németül. Jövőhéten, a sok cirkusz ut(c)án pedig zarándok leszek. Meg szabadulok a szabadkozásoktól és megnézem (meglátom?) mi is van túl az Óperencián...

Kornélia Esti mese:

"- Ez a szó: "pénzzavar". Az ember azt hihetné, hogy a pénz okozza a zavart. Holott nem a pénz okozza, hanem éppen az ellenkezője, a pénz hiánya, a pénztelenség. Mondd - fordult felém mély érdeklődéssel -, te üres óráidban nyelvészkedni is szoktál: van olyan kifejezés, mely azt érzékelteti meg, hogy néha a pénz is terhes lehet?
- Van. De az francia. Embarras de richesse.- Magyar nincs?
- Nincs.
- Jellemző - dörmögte.
Hazamenőben az utcán még mindig erről elmélkedett."

Meg még egy befejezéssel fizetek.

"Nem hasonlitja ossze a Petofi ronajaval, noha osszehasonlithatna." e(s)z

halkan örülök a facebookos verses dolognak, hangosan jegyzem meg, hogy kornélia megfigyelései szerint az esetek 99%-ban keserédesbúsulóssírvavíg versek a kedvenceink. Nekem nem, Kornélia az árnyékomat nézte, nem látta, hogy mosolygok.

Ötödik fejezet, amelyben felháborodik egyetlen hétköznapjának tanulságos történetén

Mióta vagy itt? Dolgozol vagy tanulsz? Mi a munkád? Mit tanultál? Mikor, hogy tanultál meg spanyolul? Hány nyelven beszélsz? Honnan jössz? Meddig maradsz? Hány éves vagy?

Bizonyos, hogy (egyébként) ezekre a kérdésekre (nem) adott válaszok nem határoznak meg, akkor sem, ha heti 1-szer és akkor sem, ha napi 365-ször tevődnek fel.  

Ama lo que haces, love what you do, duzuna maite, liebe was machts, أحب ما تفعله,  szeresd amit csinálsz. De ettől még nem vagyok a munkám. A munkám nem írja le az ént, sem id, sem ego, sem szuperego. És nem ez a legfontosabb amit elmondhatok magamról, nem ebből fogsz megismerni. Akkor inkább nézzünk egymás szemébe szótlanul. Két szemünk van, két fülünk és egy szánk (Kornélia megfigyelései alapján). Azután beszéljünk, hogy megtanultunk hallgatni, tanultunk meghallgatni, tanulni meg hallgatni.

Kedves olvasó, ha te azok közé tartozol, akik olvasták Sergio Bambarén A fény őre című regényét, könyörgöm, hogy kérdezz másképp; (ámbár bizonyos. hogy már másképp kérdezel, sőt lehet, hogy mindig is másképp kérdeztél) és kedves olvasó, ha te azok közé tartozol akik nem olvasták a szóban (írásban) forgó történetet, akkor könyörgöm olvasd el és (vagy ne, de:) kérdezz másképp..:
Mi tesz boldoggá? Sokat mosolyogtál mióta itt vagy? Mit szeretsz olvasni? Mit szeretsz nézni? Mi a kedvenc színed? Miért? Mi célból vagy itt? Merre tartasz? Hova utazol legközelebb? Mit tartasz fontosnak? Mit tanultál ma? Mit szeretnél tanulni holnap? Van olyan dolog a hátizsákodban, amit megosztanál?

Amikor leírom magam a szemedben, Kornélia ezekre válaszol.

"A világ a mi játszóterünk: játszatok ma, ne holnap. Ne kövessétek el a hibát, hogy a halálotok előtti pillanatig vártok a rózsát megszagolni, a gyermek kacajának megörülni vagy a méhek zümmögését megérteni. Hisz mindig ott vannak, hogy megcsodáljuk őket.
Sose feledkezzetek meg arról a drágakőről, amellyel megbíztak benneteket; a fényről amely a szívetek legbelsejében pihen. Vezessétek a többieket a helyes kikötő felé. Amikor felkeltek reggel, szemléljétek szívetek fényét. Ez a nap egyedülálló, csodák hordozója, pótolhatatlan.
Lélegezzetek, mosolyogjatok, sírjatok.
Éljetek.
Repüljetek...repüljetek mindig az álmaitok felé. A túl sok a jóból: csodálatos." (- az admirális; nyers fordítás Kornélia tollából, Sergio Bambarén: La guardián de la luz)

Freud is: vágyom, tehát vagyok. Kornélia: álmodom, tehát vagyok. (bizonyos.)
Esti homályosan ismerte ezt a társaságot. Nem volt mindig bizonyos, hogy ki kicsoda, de ez nem is volt baj, az illetők se voltak még bizonyosak, hogy kicsodák, hiszen egyéniségük, jellemük éppen most és éppen itt alakult ki. Megesett, hogy összetévesztett egy fényképészt egy költővel, s az is megesett, hogy őt tévesztették össze egy fényképésszel. Ezt kölcsönösen nem vették zokon. Elmesélték életüket, emlékeiket, eddigi szerelmeiket, terveiket, aztán, ha jónak látták, be is mutatkoztak, formaságból, s esetleg meg is jegyezték egymás nevét.

Negyedik fejezet, amelyben a mának él, a hangya pedig holdra száll

Weöres Sándor írja a Teljesség felé című művében, A versről:

Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat. Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.

A Kornélia fejében uralkodó szaturált káosz, vagyis a fejemben uralkodó szaturált Kornélia, vagyis a káoszban uralkodó Kornélia a szaturált fejemben először is az idő másmilyen aspektusairól kezdett írni, egészen pontosan annak kapcsán, hogy "az idő háromdimenziós csend"-e-. Ekkor pedig eljutott oda, ahova úgy általában, hogy egyébként. Sokat gondolt közben Dezsőkre.

Időközben holnap. 

"Napjaink úgy futnak el, akárha folyó vize, sivatag szele.
Mégis e két nap, számomra, közömbös:
Az, amelyik eltávozott tegnap,
S az, amelyik csak holnap jön el."

Bölcselkedi a perzsa és költő Omar Khajjam. Kornélia Omar egy másik versét szerette volna megtalálni az anyanyelvén, mert nem az anyanyelvén igen közeli kapcsolatba került vele (nem Omarral, hanem 4 sorával). Meg is találta, íme így hangzik a fordítás:

"Mivel nem tudható, mit zsugorgathatsz össze a holnapnak,
Igyekezz a jelenben, még ma boldog lenni.
Fogj boros kancsót s ülj ki a Hold alá.
Igyál, hiszen nem biztos, hogy megújult fénye is itt talál."

Omar sokat ivott, az bizonyos. De az eredeti (ki tudja ugye, perzsául sokat nem értek, Kornélia is épp csak nem adja el magát arabul - tehát a spanyol verzió és a google translate) szerint inkább:

"Mivel figyelmen kívül, amit nálunk holnap, arra törekszünk, hogy boldog ma. Fogj egy kancsó bort, ül a holdfényben, és inni, arra gondoltam, hogy holnap, lehet, hogy néz ki, mint a hold hiába."

Kornélia ez estén megszavazza a hiába hold, lehet, hogy néz ki-t. Épp a későestével hajlok át a korahajnalba, és ez a nap éppen megfelelő arra. 

"Hamarosan leszálltunk.

- Ez az - mondta Esti.

- Ez? Hisz ez is épp olyan, mint amaz.

- Csak kívülről. Belülről más."

Hát remélem. (Dezsőkhöz.)