Alliteráló angyalok alszanak az ablakunkban, arany arcuk alakja aránytalan

Kornélia töpreng. A gyökereinkről, szerencsére. Például. Ezidáig leginkább arról töprengett, hogy hova, merre tartunk, tarthatunk (ki, be, el, meg, össze, szét, vissza) ő meg én, meg a többiek is; különösen a bolygó élővilága. Olykor az univerzumról is töprengett persze. Mostanában viszont (részben a norvégoknak köszönhetően) arról morfondírozik, hogy honnan is tartunk oda, ahova. Arra gondolt Kornélia, hogy a kulturális köpeny kifejezés helyt- és időt álló metafora lehet-e ebben az esetben. Azért azt fontos tudni, hogy Kornélia nem annyira a magyarság gyökereiről, mint inkább az ember - vagyis leginkább a személy mint individuum, a szocializációs közegek végtelen halmazainak összefüggésében és átfedésében - gyökereiről töpreng. Tehát a kulturális köpenyt generáció gombokkal lehetne magunk körül rögzíteni, talán. Ezen a már említett magyarság minta lehetne, esetleg; de persze csakis akkor, ha a viselni kívánt köpenyt díszíteni szeretnénk.  A töprengésben mostanában sokat segített Kornéliának Grecsó Krisztián is, aki szintén szeret szót szaporítani; szokás szerint színházi szempontból szeretném szipogássá szőni szálait. Tünetté, talán.

Kornélia lebeg. X + 1 évvel ezelőtt belekeveredett egy tündérmesébe, mintegy véletlenül (a véletlenek összekötésével tudnám elmesélni az életem; súgja). Ahogy az a tündérmesékkel lenni szokott, a mágikus világ megismerése után rengeteg bonyodalommal találta szembe magát Kornélia, aki talán nem is annyira a főszereplője ennek a történetnek, hanem a mesélője, mondjuk. A bonyodalmak - ahogy az a tündérmesékben lenni szokott -  kibogozódni látszanak, közeleg a tizenkettedik fejezet. a boldog beteljesedés, vagy mi. Kornélia annyira szkeptikus, hogy a történetet csak félőn, kétkedve, és persze nagyon halkan suttogva tudja elmesélni, miközben az elfek földjéről érkező hangszeres óriásokra vár. Vitéz Ferenc sorait idézi:

"Lomha lombok lassú

lengésébe lopják

lila levelek a lármát.

Látom lebegni lépteit

a lánynak – leheletnyi

láng lobog lidércként;

lelkéig táncolja lassan

illanó álmát.

Lám, a lámpa éle lankad,

de látni ám: lágy lenhajában

lüktető liliom lakik;

s lucskos szellőben lovak

lakomáznak lant szavára

lustán felbukó ledér

hajnalig."

Kornélia firtat. A szokásokat bolygatja, vagyis éppen, hogy szokásokat próbál meg kialakítani. Kornélia egyetlen szokása, hogy nincsenek szokásai, így egyelőre leginkább önmaga ellen dönt, majd következetlenségében zavarba jön, például a József Attila szobor mellett napozva a Duna parton. Azután pedig elkergetik a turisták, akiknek biztosan nem jelentenek olyan sokat József Attila töredékei, mint Kornéliának jelentettek egykoron.(Én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon.) A reggeli kávéjába például rendszeresen curcumát és chilit kever, de ennek sokkal több köze van a tündérmesékhez, mint a firtatáshoz. Olyan is előfordult már többször, hogy ugyanazon az úton ért el Á-ból Bé-be, ami Kornéliától - valljuk be - nagy eredményként könyvelhető el. 

Kornélia lakik. Igazán. Nem hátizsákból, nem bőröndből, nem dobozok mögött, nem raktárban, nem asztal alatt, nem véletlenszerűen, nem össze-vissza és nem itt-ott. A hazátlan, ki-be vándorló Kornélia elcsomagolta magát, az életvitelszerűen élő, adófizető, társadalombiztosított Kornélia egy kis szegletébe, onnan pislog, mint egy szentjánosbogár-

A part, a Duna part,

a Tisza és minden folyó,

Folyó borok, üres poharak,

Koccintás, koccintás.

Idegen ismerősök közt

Ismerős idegenek,

Akik titokban húrokon játszanak

Álmaikban,

Sírva nevetnek,

Szomorú vigasságokon

És egymást ékszerként a fülükbe akasztják

ragasztott csészékből szürcsölik a másnapot,

És sózzák, sózzák a tengertelenséget.

A kávé néha édes:

Sokszor keseríted meg, mert a héját

Rajtad felejtem olykor;

Feloldódunk.

Le bouche trou

Zsákok foltok lyukak

Folton keresünk zsákokat

Van egy ismerősöm, aki szereti

Ha ismeretlenként utalok rá,

Máskor az utcán elfelejt köszönni,

Néha azt hiszi, ő nincs is

Vagy nem úgy van,

Ahogy lenni szokás.

A létezésről esőben a legszebb gondolkodni,

Februári napsütésben,

Szivárványtalan tömeg közlekedés

És észrevétlenül elkapott tekintetek

Mögött.

Az ismeretlen ismerősöm összekeveri

Az évszakokat és néha egyel több

napot számol, mint amennyi a naptárból

Következne,

Szerinte a Holdat is csak kitalálták,

Hogy az éjszaka ne legyen olyan magányos.

Sokat utaztunk együtt egy időben,

Szerettem a jelen nem létét,

Minden alkalommal úgy éreztem;

Új ismeretségre tehetünk szert.

A kedvenc tulajdonságom

benne volt

Hogy minduntalan összekócolta a hajam,

Mintha szellő volna,

És fújdogált,

És nézte, ahogy hajlongok

És nézte, ahogy hajlongok

És nézte, ahogy hajlongok

Játszadoztunk a gravitációval és az egymásra gyakorolt kölcsönhatásainkat

Elemezgettük, olykor belefeledkezve az ismeretlenségbe.

Egy nap tartott négy évig azt hiszem,

Vagy négy év telt el azon a napon,

Időközben hiánytalanul eggyé váltunk

Ő meg Én

És egymást kezdtük pótcselekedni

Hogy valami ismerős dolog is történjen.

Míg végül azt mondta, hogy mennie kell

Mert jön a Március és ketten nem férnek el nálam.

Pedig én biztos voltam benne,

Hogy a tél és a tavasz jól kijönnének

Egymással

Van egy nap, ami négyévente elhagy

És mindig azért, mert én vagyok

Csapodár

És megkívánom a tavaszt.

------

Sacks patches freckles

Searching through holes for sacks

I know somebody who likes to be

Alluded to as unknown,

Other times he forgets to say hello

On the street,

And he pretends to be,

or not to be like the one he should.

About existence:

The most beautiful thing is to wonder

When it rains, in February’s sunshine,

Without rainbows, on the public transport

Or behind it all.

My unknown acquaintance mixes up

The seasons, counts one day more,

Than the calendar suggests.

He says the Moon was invented

To provide company for the night

Not to be so alone.

We travelled a lot together

For some time,

I liked his not-presence,

I felt like getting to know

somebody unknown all over again.

My favourite characteristic

Was in him

That he messed my hair up

All the time

Like if he was breeze

And he blew me

And he watched me bowing

And he watched me bowing

And he watched me bowing

We played with and through gravity waves

And analyzed our interference

Getting lost in obscurity.

One day lasted four years,

Or four years passed on a day,

Meanwhile we became one complete

And started to compensate each other

With stopgaps;

Something familiar happened.

He said he would leave

Because March was coming

And both of them could not be parts of

My body

Though I could have made enough

Stops, gaps, gasps.

There is one day that leaves me every four years

Always because I am too volatile

And desirous of Spring.

The day of 29th of February does not fit into the system. We need to write it by hand on attandance sheets, giving birth to something usually invisible. The word is creation. We are searching for entities in between dimensions as a compensation of already existing nothings. A physical theatre performance by Gregory Chavelier and Zsófi Jozifek.

Holdkórosság

Vagy felmegy a Holdra

vagy átjön este

vagy én megyek a Holdra,

hogy megkeressem

magamat és magát, az ember önmagát

tudja csak igazán unni.

Volt egyszer egy egyszer volt,

hol igen, hol nem,

hogy hol, arra nem emlékszem,

biztos, hogy leginkább belül,

itt legbelül

aki csukott szemmel táncol,

az nem törődik a közönséggel,

mondták már sokszor,

itt legbelül

mondják, hogy a szorongás

rakott fészket a párnám alatt,

ott felejtve a telet.

Költöző madár

akartam lenni mindig is

vagy ovis koromban

a többiek meg kinevettek

most fészket rakok,

talán a Holdon az is elfér,

vagy itt legbelül.

Geo-metria avagy a lét az anyanyelvemen, a szín-ház a magánéletem (?)

A szívekből való kipakolás egyszerűbbnek tűnt, mint az otthon és színház, vagyis a lakás színházzá és a színház lakássá való alapító jellegű (át)alakítása. Az igeidők továbbra is az ablakban ácsorognak, integetnek, várakoznak. Kornélia fésülködik, az összekócolódott gondolatok göndör fürtjeit bontogatja, olykor pedig a jobb fülcimpámba kapaszkodva kiabálja az egyensúlytalanság és a gravitáció szem és számszerű összefüggéseit. Olybá tűnik, már nem sokáig. Csupán székekre és fogasokra van szükség a diavetítéshez.

A spanyol tankönyveim után kutatva a középiskolás és egyetemi jegyzeteim és kupacaim röpke önreflexióra késztettek, amely jelen bejegyzés (meg?)ihletője.
Mégpedig:
- Az íráskényszer kialakulása 14-15 éves korra tehető. Ekkor kell elkapni és el sem engedni, nyűni, használni, mentorálni. Különben csak eldobozolt füzetek rengetegei maradnak belőle, szórakoztató elbeszélő költeményekkel és balladákkal a molekulákról, a gyökvonásról és Heideggerről.
- Az ember írásképe az idők során változik ugyan, de lényegében konstans és önálló jelrendszerek jel rendszere.
- Aki rendszerező és rendszerető típus, az évek múltán nagyon megdicsérheti a múltbéli önmagát, ámde de irigységgel és vágyakozással gondolhat vissza azokra az időkre, amikor még rendszerező és rendszerető típus volt (és valahol úgy igazán lakott is, ugye.).
- a személyiség 14 és 25 éves kor között olyan sokat változik, hogy előfordulhat, hogy a 11 évvel ezelőtti önmagunktól tanulunk meg hirtelenséggel olyasmit, amely tanításra aktuálisan a legnagyobb szükségünk lehet.

S ím álljon itt egy pre-kornélikus gondolat tehát, 2004-ből:

Félelem a múlandótól. Magabiztosság a levőben. Mi mind tudjuk, hogy nem tudunk semmit igazán. Én nem is akarok tudni. Érezni, inkább. És tanulni érezni. Tudni; felejteni. Az eddiget. A lehetőség az új. A mindig új. A talán, de olyan talán, ami biztos. A kérdésekre válaszolt megválaszolatlan kérdések. Csatlakozni a csatlakozókhoz és csatlakoztatni magunkat, a csalatkozások ellenében. Az illúzió a jelszó, hogy nem csak én vagyok, hanem te is vagy, és azután már csak úgy vagyok én, ha vagy te is, nélküled csak a felem az ő. A szem és a tekintetek, a szédülés, az igaz. A száj: élet. Mondanom sem kell, hogy a mágneses kisülések tartják mozgásban a világot.

Sárgarigó fészket rakott

Tirkala Ferenc

1932 - 2015

Elbúcsúzom tőled most,

Kedves, hórihorgas Nagyapám.

Ez a város volt a Te otthonod,

Melyet Te otthonodul választottál,

És minekünk itt otthont adtál.

Büszkén legyünk magasak,

Egyenes gerinccel járjunk,

Úgy emlékszem, mondogattad,

És tényleg nagynak tűntél mindig,

A nagyapák közül a legnagyobbnak.

Én azt mondom el, ami nekem voltál:

Az egésznek kicsiny része

De alapvető, mint minden

Teljesség apró, részletes töredéke.

Nyári melegben zötykölődés,

Az öreg Opel csomagtartójában

Rozsdás kapagép és Artúr kutya.

Kozármisleny, krumpli szedés,

Délutáni alvás és olasz opera.

Hejőkeresztúri vonat utak,

Elcsomagolt fasírozott,

Vasárnap reggeli misék,

És kedves, távoli rokonok.

Megfakult piciny diaképek,

Tengerparti, hosszú nyaralásokról,

Sok-sok barát, telefoncsörgések,

Mesék messzi osztálytalálkozókról.

Kismélyvölgyi dohos kisházunkban

Kártyázó bácsik meg zsíros kenyér,

Szemüveges szigorúság

És hahotázó, önfeledt nevetés.

És ahogy így szólsz: Piroskám,

Ide még egy kanállal tegyél.

Búcsúzóul Tőled, kedves,

Hórihorgas Nagyapám,

Ajánlok egy egyességet,

Olybá tűnik; szép ígéret.

Én mosolyogva emlékezem,

Ha sárgarigó fészket látok,

Dallamos füttyszó hallatán,

Magas, karcsú jegenyefa láttán,

Ha a péntek bableves

És az ebéd palacsinta,

Vagy máglyarakás, amihez

Diót törtünk és a héja szanaszét

Szóródott a kopott szőnyegen.

És Te pedig jelen leszel mindig,

A déli harangszóban, a Kossuth Rádióban,

A Tour de France kanyarjain és lejtőin,

Az országúti utazókért vetett keresztekben,

Az énekes ünnepi köszöntésekben,

A világ összes megsárgult földgömbjén,

A spanyol útikönyvem öreg bekezdésein,

És a Föld konok domborzati térképein,

A futball közvetítések feldúlt kiáltásaiban,

A természettudományban, az újhullámban,

A családi kéziratokban,

A hosszú uránvárosi sétákban,

A kisunokákban és nagyapákban.

„Világot feledem

Teljes csend bensőmben,

Légzésem követve

Eljutok szívembe.

Le egyre mélyebbre

Le a végtelenbe

Rád nézek elmémben

Figyelek szívemben

Ha szólalsz megértem

Hogyha kérsz, megteszem.”

Jozifek Zsófia, 2015, Pécs

Ha.

A banalitások szakralitása, strukturálatlan, tematikus. 

Ha jelszavakat kellene hangoztatnom. 

Rögeszmés rögeszmék, rögös eszmék, rögök, eszmék, eszmélet, rögtönzés, röghözkötés.

Budapesti betonos búskomorság.

Madártalan távlatok, nyughatatlan fáradtság. 

És a halogatás dialektikája. 

Őszinte őszintétlenség, és szinte tétlenség.

Nincs 12 pontom, pedig lehetne.
Itt az idő. A jó idő. Múzeum, lépcsők fel és le.

A tavaszt várom. Vagy kitalálom.

Elképzelem. Néha még elképzelni is elfelejtem.

A hiány jelenléte: a jelenlét hiánya. A jelen. 

A vágyott én és a valós én között óceán. Csendes.

Mély tekintetek és sekélyes mondatok.

Kereszteződések.
Ácsorgás, talpon, ugyan.

Ars Poetica

a betűk nekem olyanok mint az étel
ugyanolyan szükségem van a szövegekre
mint másnak az ebédjére
ha azt kérdeznék tőlem
hogy ma vacsorázni szeretnék-e
vagy elolvasni egy Baudlaire kötetet
biztosan a dekadenciát választanám
ha az alvás és Adorno között kell döntenem
akkor egyértelműen a tekintélyelvűséggel éjszakázom
ha elbújok akkor csakis a könyvek mögé
ha kételkedem akkor előveszem a szemüvegem
a vigaszt is a fejezetekben találom meg
az irodalom ivóvíz
és azt kérdezed hogy szeretek-e olvasni

Közlés, közlekedés, közvélekedés

Sokszor olyan sok mindent szeretnék mondani,
hogy elhallgatok hetekig is akár.

Fel kéne nyitnom a dobozaim,
De félek, hogy ott vagyok bennük én,
És az amit magamból elcsomagoltam
Télire és útravalónak.

Nagyon kicsi szobák
nagyon nagy városokban,
az ablakból látszik a Hold,
a Holdról vajon látszik-e 
a szorongás.

Balra fordultam ahelyett,
hogy szembenéztem volna
a zebrára lépő, sárga ujjú
feledéssel.

Fenyegető a fény éve,
talán más megvilágításba
helyezhetnénk.

A két év garanciát fél év jótállással vállalják,
a maradék időért senki sem áll jót.

A munkaerő piacon egyáltalán nem egyértelmű, 
hogy gyümölcs vagy tejtermék számba megyek-e.
Mennyire kell reggelente kifényesítenem magam,
ha olyan vásárlók jönnek, akik hűtőszekrény fiókjában
nem szeretnék éjszakázni.
Az is megeshet, hogy valaki rögtön belém harap, 
pedig a palacsintában finomabb lehetnék.

A vélemény egy nagy óceán.
Mire felhozom, tán össze is.

Kornélia Kiadatlan Kalandjai

Identitás 2014

Hovatartozunk. 

Hova tartozunk? 

Tartozunk. 

Reaggelek 

Kócos reggelek

Kávétlan álmai

A cukor nem oldódik fel.

Kavarom.

Holnap havazik

Beadatlan beadandók

Baromira bántanak.

Bárcsak bírnék

Bármikor beadni.

Közmondások

Megmondás.

Kimondás.

Lemondás.

Bemondás.

Felmondás.

Ütemezés

Nehéz megtalálni a ritmust

Legyen szó zenéről

Vagy az időről

Az időről inkább mégse.

Táncolnunk kell a létezéshez,

Leginkább egymással,

Leginkább egyedül.

A legbizonytalanabb bizonyosság 
biztosan én vagyok.

És az ütem.

Schopenhauer

Amit elérünk,

az el van érve.

Akkor továbbállunk,

Vagy állunk tovább ott, ahova elértünk.

Vagy ülünk egy sarokban

És leírjuk, hogy mindig továbbállunk.

Az elért pont 

Két párhuzamos egyenes találkozása,

Véletlen.

Véletlenek összekötésével elmesélhetném,

hogy összekötöm a véletleneket

és továbbállok.

A találkozás a legfontosabb.

Végállomás

Kérjük utasainkat, hogy hagyják el magukat.

Kotta nélkül

Tulajonságaim tulajdonával rendelkezem:

1. Rend a lelke minden lelketlen rendetlennek.
2. Rendületlenül lelkesedem.
3. Lelkületem rendes.
4. Megrendült a lélek.
5. Rendszeres lélekdonor.
6. Lelkészkedő rendszer.
7. Rendszerető lélekbúvárok.

Napjaim

Az önreflexióimra reflexből reflektálok. Ön?

Cinestesia gathering Casa Kosa. Mi Casa es tú. Gazpacho belső szervekből, mint zöldségek.

Negyedik fejezet, amelyben a mának él, a hangya pedig holdra száll

Weöres Sándor írja a Teljesség felé című művében, A versről:

Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat. Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.

A Kornélia fejében uralkodó szaturált káosz, vagyis a fejemben uralkodó szaturált Kornélia, vagyis a káoszban uralkodó Kornélia a szaturált fejemben először is az idő másmilyen aspektusairól kezdett írni, egészen pontosan annak kapcsán, hogy "az idő háromdimenziós csend"-e-. Ekkor pedig eljutott oda, ahova úgy általában, hogy egyébként. Sokat gondolt közben Dezsőkre.

Időközben holnap. 

"Napjaink úgy futnak el, akárha folyó vize, sivatag szele.
Mégis e két nap, számomra, közömbös:
Az, amelyik eltávozott tegnap,
S az, amelyik csak holnap jön el."

Bölcselkedi a perzsa és költő Omar Khajjam. Kornélia Omar egy másik versét szerette volna megtalálni az anyanyelvén, mert nem az anyanyelvén igen közeli kapcsolatba került vele (nem Omarral, hanem 4 sorával). Meg is találta, íme így hangzik a fordítás:

"Mivel nem tudható, mit zsugorgathatsz össze a holnapnak,
Igyekezz a jelenben, még ma boldog lenni.
Fogj boros kancsót s ülj ki a Hold alá.
Igyál, hiszen nem biztos, hogy megújult fénye is itt talál."

Omar sokat ivott, az bizonyos. De az eredeti (ki tudja ugye, perzsául sokat nem értek, Kornélia is épp csak nem adja el magát arabul - tehát a spanyol verzió és a google translate) szerint inkább:

"Mivel figyelmen kívül, amit nálunk holnap, arra törekszünk, hogy boldog ma. Fogj egy kancsó bort, ül a holdfényben, és inni, arra gondoltam, hogy holnap, lehet, hogy néz ki, mint a hold hiába."

Kornélia ez estén megszavazza a hiába hold, lehet, hogy néz ki-t. Épp a későestével hajlok át a korahajnalba, és ez a nap éppen megfelelő arra. 

"Hamarosan leszálltunk.

- Ez az - mondta Esti.

- Ez? Hisz ez is épp olyan, mint amaz.

- Csak kívülről. Belülről más."

Hát remélem. (Dezsőkhöz.)

Harmadik fejezet, melyben lelki álarcosbálba megy

"Úgy érezte, hogy fölszabadul, hogy ő is sok mindent maga mögött hagyott, hogy sok minden nem köti már, ami annak előtte, s az a fiatalember, aki ott ül, az olasz könyvvel kezében, voltaképp ő is meg nem is ő, mindenki lehet, akit akar, mert a folytonos helyváltozással a helyzetek végtelen lehetőségébe jutott, holmi lelki álarcosbálba." Mondja Dezső. Hogy érzi Kornél. (bizonyos.)

Valahogy így telt (f)el az el(nem)múlt 344 nap. Dezső olykor a fülembe suttogott ezt-azt, én meg leírtam mindezt(-azt), - ami eszembe jutott. Vagy lefestettem, esetleg eltáncoltam, Kornélia pedig lefényképezte.

Ahogy a szél színeit is.


Kornélia szerint a jövő az interdiszciplinaritásban rejlik (egyébként.). Én manapság (29>x>0) leginkább ecoaldeákat nézegetek. Az ecoaldeák olyan közösségek, amelyek legtöbbször kihalt falucskák (újra)foglalásával jöttek létre, általában messzi hegyek-völgyekben, és önfenntartó módon, a fogyasztói társadalmon kívül, többé-kevésbé a közösség saját szabályai mentén működnek. Léteznek 5 fős és 50 fős közösségek is, néhány telep alapítványként immigránsok inklúziójával is foglalkozik, mások kenyérrel látják el a környékbeli kisfalvakat. Az itt (ott) lakók pedig a hagyományos munkamegosztás elve alapján fenntartják a közösséget. Nagyon fontos a természettel való tökéletes harmónia, egyáltalán nem termelnek szemetet és a lehető legkevésbé használják ki-fel és alakítják át a természetes környezetet. Az Ibériai félszigeten meglehetősen népszerű a falufoglalás ilyetén formája, csakúgy, mint Olaszországban (állítólag.). A mozgalom különben valamikor a hetvenes évek végefelé kezdődhetett Europában és a Rainbow Family (Movimiento Arcoiris) néven (szerencsére nem) híresült el.


"Hogy honnan származom? - szavalgatott magának Esti, megmámorosodva a feketétől és az álmatlanságtól. - Onnan, ahonnan minden ember. Egy anyaméh bíbor barlangjából. Én is onnan indultam egy bizonytalan utazásra, melynek sem rendeltetése, sem utolsó állomása nincs feltüntetve az útlevélben. Kéjutazás? Remélem, az lesz, mert roppant szeretek élvezni mindent. Vagy tanulmányút? Bár tudhatnék mindent, amit eddig tudtak. Vagy csak affaire familiale? Azt se bánnám, mert imádom a gyermekeket. Szóval a föld férge vagyok, ember, mint te, kedves, öreg talián, jó is meg rossz is. Mindenekfölött azonban érzékeny és kíváncsi. Minden és mindenki érdekel. Mindent és mindenkit szeretek, minden népet és minden tájat. Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan."

Második fejezet, melyben elutazik önmagához és ott megismerkedik az emberi társadalommal

Kornélia szerint bohém vagyok. Ő pedig folyton kószál. Nagyváros. Modernség és posztmodernség, illetőleg posztposztmodernség (egyébként.). Változó elemek. Elemi változók. Identitás. Nem. Nemigen bizonyos.

A pekkala (héber) szó jelentése: mindaz, amit egy személy magával hordoz (visz, hoz, cipel, visel) a múltjából, előéletéből. Mindazon hatások összessége, amelyek olyanná tették az egyént, amilyen. - Olvasta főhősnőnk Az érzelmek reprezentációja a drámaterápiában című, rendkívüli tanulságokkal szolgáló szakkönyvben. (Kornélia nagyon nem szereti a szakkönyveket. Jobban, mint a számokat. Értsd x >0) - És a hátizsákjára gondolt. Arra a bizonyosra egészen pontosan, amit kapott (hozzájutott, részesedett benne, szert tett rá, mások adták neki). Amibe folyton be kell még valamit gyömöszölni. És amiből olyan nehéz kidobálni azokat a holmikat, amik vagy már túl öregek és elnyűttek, vagy éppen, hogy túlságosan újak és szükségtelenek, mondhatni illetlenek, illatlanok. Akadnak olyan holmik is, amik a hátizsákkal együtt érkeztek, sőt az is lehetséges, hogy maga a hátizsák kapódott köréjük, így lehetetlenség (képtelenség?) volna megválni minduntalan vállra nehezedő súlyuktól. Az egyetlen elfogadható megoldás a megoldható elfogadása. Márhogy a súlyok (tömegei) tekintetében. Kétely (aggály, fenntartás, skrupulus), hogy mekkora részét képezi eme hátizsáknak a kapott tartalom és mennyi űr marad tetszőleges feltöltésre. (Tomar por culo, gondolta Kornélia nem az anyanyelvén.)

Kornélia 109 estével az éppen zajló (történő, bekövetkező, végbemenő) este előtt (kornélia esti-e?) bepakolta a pekkaláját identitása változó elemeivel, jegyet vett önmagához és elkószált a nagyvárosba. Bohém élet. Az id a hátizsákos utazók (időnként kószálók, többször dendik, sokszor bohémek) szállóhelyén munkának álcázott kultúrközi megfigyelést végzett, kulturális jelleggel. Mary Poppins nyomán, a szél színeit kutatva, a nyelvek, hátizsákok és egyéni reprezentációk sűrűjében. Kornélia premisszái szerint a) a társadalom megszámlálhatóan sok egyénből áll. b) Az egyén  megszámlálhatóan sok félelem birtoklója. d) Az egyik legnagyobb félelem az egyedülléttől való félelem. Tehát: A társadalom egyik legnagyobb félelme az egyedülléttől való félelem. Az egyedülléttől való félelem az önmagunktól való félelem. Kornélia kószálásai során olyan hátizsákokba nyert bepillantást, amelyek az egyedülléttől való félelem helyett földrészeket hordoztak. Térképeket, tekinteteket és menve rajzolt utakat, a félelem hiányában uralkodó bátorság szélelemét.  A szél színei önmag(ány)unk társadalma. Önmagunktól utazunk önmagunkhoz, hogy kószálásaink során felfedezzük önmagunkat, majd újabb jegyet vegyünk. Kornélia stoppolni is szokott (zoknit). Hiszen akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak. 

Tegnap Godot-ra vártam.

Nem jött.

Első és feledik fejezet melyben reflektál, arra, hogy mindent elkezd, amit később nem

Megnyit, elkezd, belefog, nekiáll.

Megpillant, eszébe jut, átvált.


Elkezd, belefog, nekiáll, megpillant.

Eszébe jut, átvált, megnyit.


Belefog, nekiáll, megpillant, eszébe jut.

Átvált, megnyit, elkezd, belefog.


Nekiáll, megpillant, eszébe jut, átvált.

Megnyit, elkezd, belefog, nekiáll.


(ismétlés tetszőleges sorrendben