Geo-metria avagy a lét az anyanyelvemen, a szín-ház a magánéletem (?)

A szívekből való kipakolás egyszerűbbnek tűnt, mint az otthon és színház, vagyis a lakás színházzá és a színház lakássá való alapító jellegű (át)alakítása. Az igeidők továbbra is az ablakban ácsorognak, integetnek, várakoznak. Kornélia fésülködik, az összekócolódott gondolatok göndör fürtjeit bontogatja, olykor pedig a jobb fülcimpámba kapaszkodva kiabálja az egyensúlytalanság és a gravitáció szem és számszerű összefüggéseit. Olybá tűnik, már nem sokáig. Csupán székekre és fogasokra van szükség a diavetítéshez.

A spanyol tankönyveim után kutatva a középiskolás és egyetemi jegyzeteim és kupacaim röpke önreflexióra késztettek, amely jelen bejegyzés (meg?)ihletője.
Mégpedig:
- Az íráskényszer kialakulása 14-15 éves korra tehető. Ekkor kell elkapni és el sem engedni, nyűni, használni, mentorálni. Különben csak eldobozolt füzetek rengetegei maradnak belőle, szórakoztató elbeszélő költeményekkel és balladákkal a molekulákról, a gyökvonásról és Heideggerről.
- Az ember írásképe az idők során változik ugyan, de lényegében konstans és önálló jelrendszerek jel rendszere.
- Aki rendszerező és rendszerető típus, az évek múltán nagyon megdicsérheti a múltbéli önmagát, ámde de irigységgel és vágyakozással gondolhat vissza azokra az időkre, amikor még rendszerező és rendszerető típus volt (és valahol úgy igazán lakott is, ugye.).
- a személyiség 14 és 25 éves kor között olyan sokat változik, hogy előfordulhat, hogy a 11 évvel ezelőtti önmagunktól tanulunk meg hirtelenséggel olyasmit, amely tanításra aktuálisan a legnagyobb szükségünk lehet.

S ím álljon itt egy pre-kornélikus gondolat tehát, 2004-ből:

Félelem a múlandótól. Magabiztosság a levőben. Mi mind tudjuk, hogy nem tudunk semmit igazán. Én nem is akarok tudni. Érezni, inkább. És tanulni érezni. Tudni; felejteni. Az eddiget. A lehetőség az új. A mindig új. A talán, de olyan talán, ami biztos. A kérdésekre válaszolt megválaszolatlan kérdések. Csatlakozni a csatlakozókhoz és csatlakoztatni magunkat, a csalatkozások ellenében. Az illúzió a jelszó, hogy nem csak én vagyok, hanem te is vagy, és azután már csak úgy vagyok én, ha vagy te is, nélküled csak a felem az ő. A szem és a tekintetek, a szédülés, az igaz. A száj: élet. Mondanom sem kell, hogy a mágneses kisülések tartják mozgásban a világot.

Összeállni

Állunk az ablaknál. Egy pesti bérház, amolyan kosztolányi-féle, gangos épület, cselédszoba. Az ablak óriási, magassága legalább két embernyi. Nem is egy ablak, hanem kettő, akár a két üveg közé is beférkőzhetnénk. Na most itt ácsorgunk, Botho Strauss, Lotte, Marie Steuber, az igeidők és kedves  alkotótársam. Az ember, aki elvesztette az óráját és a gitáros fiú jönnek vendégségbe, mert hamarosan diavetítést rendezünk. Kérem, pontosan érkezzenek.

"Hihetetlen türelem kell egy alkalmilag összeállt társaságból együttest faragni. Tudomásul venni, hogy elhullnak emberek. Hogy el kell küldeni valakit. Hogy elmegy valaki, akibe eszement munkát fektettem. Hogy vissza kell utasítani jelentkezőket, mert csak riszálnák magukat. Egy pöttöm társulat, ha komolyan veszi magát, és dolgozni akar, dolgozhat. Áldozat és kitartás, szabadság és függetlenség kell hozzá. És nem nézheted mit kapsz. Adnod kell. Adakoznod. Befektetned. A dolog tárgya kell, hogy érdekeljen, nem a számlád. Sokan belecsapnak, de kevesen bírják. Összeállni egy-egy darabra lehet. De hosszan kibírni egymást, tanulni egymásól, a világtól, kíváncsinak maradni és kíváncsiságot ébreszteni kevesek sajátja. Mindezeket az erőket összetartani fegyelemmel, útmutatással szintén kevesen tudják. A munka kipergeti a nem odavalókat, a másra számítókat, a könnyű kalandokat keresőket, azokat akik már nem tudnak azonosulni, akik szívesen maradnának de csak egy részüket tudják odaadni. Ezért sokszor dúlóan tehetséges emberek is távoznak a csapatból. Teljes személyiséggel vállalnod kell a többi embert is. Alkalmazkodsz és szuverén maradsz. Nem oldódhatsz föl a többiekben, de oldanod kell a feszültségeiket. Nem tarthatod folyamatosan gyereknek magad. Nem várhatod el, hogy vezetni fognak. Neked magadnak kell tudnod, hogy miért vagy itt. Miért vagy itt és nem másutt. Nem játszhatod el a kötelező kelet-európai kiszolgáltatott színészmodellt. Mindig változnod kell, és érzékelned is a világ változását." Zsótér Sándor: Előszó; MALADYPE

Kilencedik fejezet, amelyben a Bá-beli nyelv zavar, élvez, és édes rém ül.

"- Ezt el kell mesélnem nektek - szólt Esti Kornél. - Múltkor egy társaságban valaki azt mondta, hogy sohasem utaznék olyan országba, melynek nem beszéli nyelvét. Igazat adtam neki. Elsősorban engem is az emberek érdekelnek az úton. Sokkal inkább, mint a múzeumi tárgyak. Ha beszédüket csak hallom és nem értem, olyan érzés fog el, mintha szellemileg süket volnék, mintha némafilmet pörgetnének előttem, zene és magyarázó fölírások nélkül. Idegesítő ez és unalmas.

Miután mindezt kifejtettem, eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezője is épp annyira áll, mint minden dolognak a világon. Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszerre csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, látatlanul, illetve hallatlanul."

A november ajtóstul tört be az ablakon ma reggel, és azt kiabálta (biztos vagyok benne, hogy nem az anyanyelvemen, hanem valami ősi, bábeli, érthetetlenül világos nyelven, ami akár az anyáim anyanyelve is lehet.ne.), hogy ideje összeszedelődzködnünk és végső búcsút inteni a mediterrán nyárnak, a vénasszonyok nyarának, és a késő-őszi ősztelenségnek. Látatlanul, illetve hallatlanul, bosszankodva bár, de elfogadtam. Kornélia még mindig kissé tanácstalan, és hidegnek érzi a belső melegséget.

Grotowski egyre hangosabban suttog a fülembe, de még mindig nem értem minden szavát. Azt hiszem sikerült némiképp kívül kerülnöm a felülkerekedett önmagamon ezen a héten, leginkább fizikai értelemben. Kornélia a jobb vállamon ücsörög és minduntalan összekócolja a gondolataimat. 

A nappalok egyre rövidebbek, az órát eltekertük, hiszen hatalmunk van az idő felett is. De mintha az éjszakák sem volnának hosszabbak. Valaki lopkodja a perceket, pereceket süt belőlük, sósat, ropogósat. Egy perecet két percért kínál megvételre, hármat fizet perecadóra. A hasznát pedig befekteti, az oktatásba vagy az öregkori nyugdíjba. "Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna." - mondja József Attila. Kornélia szeretné, ha a Duna folyna tova. A zavaros jövő felett hatalma van az időrabló perecesnek. Talán ha nem volnának fogyasztói.

"Tapasztalatom tanított erre. Valahányszor nem figyelek a társalgásra, vagy nem értek valamit, otthon is mindig így szólok: Igen. Ebből még soha semmi baj nem háramlott rám. Még abban az esetben sem, ha ezzel valamit helyeselni látszottam, amit kárhoztatnom kellett volna. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy gúnyosan igeneltem. Az igen legtöbbször nem is."

 Eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezője is épp annyira áll, mint ül. 

Tulajonságaim tulajdonával rendelkezem:

1. Rend a lelke minden lelketlen rendetlennek.
2. Rendületlenül lelkesedem.
3. Lelkületem rendes.
4. Megrendült a lélek.
5. Rendszeres lélekdonor.
6. Lelkészkedő rendszer.
7. Rendszerető lélekbúvárok.

Hetedik fejezet, amely egy mézes cukrászsüteményhez hasonlít

Már esik is kinn, már esik is kinn, már esik is kinn.

Lenyűgöznek az évszakváltozások. Bizonyosan azért is, mert nyárvégi őszelejére születtem. Ugyancsak szeptember első heteiben tanultam meg járni, amikor először pillantottam meg a tengert. Schopenhauer szerint járni/sétálni/menni nehéz. Difícil es: Caminar. Grotowski és Schopenhauer fúzióját végzem. A szegény színház felé gyalogolunk (autón, repülőgépen és lovon). Jó lenne jobban megismerni Eugenio Barbát is. Én tényleg (nem) csak színházat szeretnék csinálni.

Kornélia szerint is az ősz az év eleje, a változás változatlan változói váltakoznak lépésről lépésre - mondja (az egyetlen egyenetlen egyenlet legalább három ismeretlenből áll. ül. él. hal.)
Sándorunk is megmondta (egyébként) 1848 novemberében. Azóta 60571 nap telt el.  A falevelek pont ugyanúgy hullanak le. Talán előbb. 

Az évi 30 mm eső a jelek szerint ezen a héten esik Ávilában, Kornélia lelkesen szagolgat és nyitott ablaknál alszik. Reméli hogy idén még látni fog zöldeket. Legalább túl az Óperencián.  Nem lettem zarándok. Banális okokból, boka problémák miatt. Járni nehéz. Menni, sétálni, gyalogolni. A sors fintora. Kéremszépen a sorsot, hogy rendezze össze ráncait.  

Úgy határoztam hogy a határokon inneni és túli határozóim határtalan tárházán túl "elmesélem, hol szerettem volna utazni, arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában." Dezsőkhöz. (Fotókat fogok tematikus sorozatokban közzé tenni. itt. balra.)

Álmomban múzsa voltam. Ha jól emlékszem, pont háromszázharminc csókot adtam neki.

Negyedik fejezet, amelyben a mának él, a hangya pedig holdra száll

Weöres Sándor írja a Teljesség felé című művében, A versről:

Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat. Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.

A Kornélia fejében uralkodó szaturált káosz, vagyis a fejemben uralkodó szaturált Kornélia, vagyis a káoszban uralkodó Kornélia a szaturált fejemben először is az idő másmilyen aspektusairól kezdett írni, egészen pontosan annak kapcsán, hogy "az idő háromdimenziós csend"-e-. Ekkor pedig eljutott oda, ahova úgy általában, hogy egyébként. Sokat gondolt közben Dezsőkre.

Időközben holnap. 

"Napjaink úgy futnak el, akárha folyó vize, sivatag szele.
Mégis e két nap, számomra, közömbös:
Az, amelyik eltávozott tegnap,
S az, amelyik csak holnap jön el."

Bölcselkedi a perzsa és költő Omar Khajjam. Kornélia Omar egy másik versét szerette volna megtalálni az anyanyelvén, mert nem az anyanyelvén igen közeli kapcsolatba került vele (nem Omarral, hanem 4 sorával). Meg is találta, íme így hangzik a fordítás:

"Mivel nem tudható, mit zsugorgathatsz össze a holnapnak,
Igyekezz a jelenben, még ma boldog lenni.
Fogj boros kancsót s ülj ki a Hold alá.
Igyál, hiszen nem biztos, hogy megújult fénye is itt talál."

Omar sokat ivott, az bizonyos. De az eredeti (ki tudja ugye, perzsául sokat nem értek, Kornélia is épp csak nem adja el magát arabul - tehát a spanyol verzió és a google translate) szerint inkább:

"Mivel figyelmen kívül, amit nálunk holnap, arra törekszünk, hogy boldog ma. Fogj egy kancsó bort, ül a holdfényben, és inni, arra gondoltam, hogy holnap, lehet, hogy néz ki, mint a hold hiába."

Kornélia ez estén megszavazza a hiába hold, lehet, hogy néz ki-t. Épp a későestével hajlok át a korahajnalba, és ez a nap éppen megfelelő arra. 

"Hamarosan leszálltunk.

- Ez az - mondta Esti.

- Ez? Hisz ez is épp olyan, mint amaz.

- Csak kívülről. Belülről más."

Hát remélem. (Dezsőkhöz.)

Első fejezet, melyben a blogger bemutatja és leleplezi Esti Kornéliát, e blog egyetlen hősnőjét

"- Hát mi lesz? Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek."
Majd pedig Hamletnek.

"Egy sem

Aki elveszti egészét,

megleli részeit.

Őrzöd pár töredékét,

idegen egészeit."

Hát így merengtem holmi parafrázisok, evokációk és allúziók hálójában ma reggel az anyanyelvemen, pontosan 15 másodperccel azelőtt, hogy Kornélia rám borította volna a maradék kávé maradékát, ami majdnem elegendő okot adott ahhoz, hogy felbosszantson egy ilyen szép, ám cseppet sem verőfényes délelőttön.

A 0. bejegyzésben azt állítottam, hogy Kornélia valószínűleg kultúrközi megfigyel "nyelvekről (többségében nem fizikai értelemben), gondolkodásmódokról, szokásokról, közösségekről, társadalmakról, mechanizmusokról, különbségekről, hasonlóságokról és egyáltalán nem utolsó sorban emberekről."

Például akkor most körüljárnám a reggel és a délelőtt szövevényes kapcsolatát a nap többi részével, legalább két kulturális aspektusból, kulturális összehasonlító jelleggel.

Körülbelül 324 nappal ezelőtt történt, hogy Kornélia elhatározta, meglátogatja a helyi bolhapiacot, ami inkább hasonlítható a pécsi vásár egy miniatűr, főleg másodkézből származó bálás ruhára specializálódott szekciójához, mint egy valódi bolhapiachoz.

Akkoriban igen csekély és szegényes volt főhősnőnk spanyol szókincse, de azért azt sikerült kiderítenie, hogy péntek reggelenként történik a kirakodás. Sőt, még azt a tanácsot is meghallotta miszerint kora reggel érdemes menni ahhoz, hogy elégedetten távozhassunk. Kornélia kulturális keretezése szerint a kora reggel (főleg a pécsi vásár esetében) körülbelül a 6:00 és 7:30 közötti idősávban történik meg. Na de - gondolta bölcsen Kornélia - itt egy picit későbbre tolódnak a napszakok általában. Így kulturálisan átkeretezte a korareggelt és 9 órakor indult útnak (nem volt nagyon hosszú az út, minthogy akkoriban egy háztömb választotta el hősnőnket a piactól).

Nem volt ott senki és semmi.

Körülbelül 9:25 és 9:45 között érkeztek meg az első árusok, akik meglehetősen furcsán méregették a közönyösséget tettető Korareggeli Kornéliát, aki - mint mindig - egyetlen mentőövébe, a kamerába kapaszkodott. Végül kiderült, hogy a korareggel leginkább 11-kor kezdődik és akkoriban nem tudtam megvárni, mikor van vége.

Arról ezidáig szó sem esett, hogy mi történik vajon abban a bizonyos (ex-számomra délután) 2 és 5 közötti időintervallumban, amikor semmi (értsd x ≈ 0) sem történik (itt siesta néven nevezik). Minden bezár és mindenki eltűnik. (Különben ez ugyanígy elmondható a hétfőkről is.) A (körülbelül) 333 és 256 nappal ezelőtti időszakban egy igen sajátos feketelyuk befolyásának tekintettem a napból ilyesfélén kiharapott 3 órát. Akkoriban még hősnőnk azon meggyőződés szerint létezett, hogy a nem 100%-ig hasznosan eltöltött percek kárba vesznek. A hasznos, az idő, és az eltöltés kulturálisan átkereteződtek az említett (körülbelül) 256 nap során, valamikor hősnőnk hiperszimbolikussá alakulása közben. (A negyedik és a nyolcadik fejezet között szóba kerül majd még ez is.)

(Körülbelül) 324 nappal eme bárgyú mese után. Hősnőnk bizton állíthatja, hogy kényelmesen mozog a napszakok világában, számottevően kevesebb napfelkeltét lát, mint hajdanán, érzi mit jelent rettenetesen korán kelni (8 és 9 között), reggel járni úszni (délután 1-kor), délután találkozni (este 9-kor), és kora este vacsorázni (11 és éjfél között). A hajnal (la madrugada) a reggeliig (ami nincs, vagy egy kávé), a reggel (la manana) leginkább az ebédig tart (3 és 4 közt, néha 5), a délután (la tarde) pedig körülbelül a vacsoráig tart (valamikor 10 és 12 közt). Az este (la noche) ezután kezdődik, és általában egyáltalán nincs vége. Néha megszakítja néhány hajnal, reggel, vagy délután. A korán (temprano, pronto) és a későn (tarde, igen pont ugyanúgy mint a délután, ami az előbbiekben elemzettek szerint egyáltalán nem DÉL után, sokkal inkább ebéd után, ami az 5 és 10 közötti időszakra determinálja) közti különbség továbbra is kissé homályos hősnőnk kognitív térképén. Gyakran előforduló kifejezés a korán hazamentünk, 5 körül (mármint hajnalban, éjjel) illetve a későn értem haza, 8 körül (reggel, hajnalban).

Így alakult Kornélia identitása is Korareggeliből Estivé az eltelt 324 + 6,5 napban. Ideje megreggelizni megebédelni.

"Így keletkezik egy személy,
még csak híjának a helyén se.
Valamint minden esemény
egy nincs-mi-hogy félreértése."

Kornélia tollat ragad (illetve leginkább eldobja és megragadja a billentyűzetet. Merthogy éppen ragasztgat, műanyagpalackból újrahasznosított virágokat és identitásfoszlányokat.)

Spanyolországban tartózkodásom 332. napján döntöttem úgy, hogy blogot írok. Illetve már az első (vagy a második, nem emlékszem erre hajszálpontosan) napon úgy döntöttem, hogy blogot írok. Mostanra be is érett ez az ötlet, ami egészen jól ábrázolja, milyen gyorsan véghez viszem a terveimet.

És hogy 331 nap és 13 óra 42 perc itt töltött (ami nem is igaz, mert jártam eközben máshol is) idő után miért éppen most kezdem ezt el? Nos, mert szobreszaturálódtak a gondolataim és érzéseim, ezáltal pedig lehetségessé vált hogy a fülemen fognak kifolyni a blogírás létrenemjöttének esetében. Ez az egyik ok.

A másik pedig (dobpergés), hogy hiányzik a nyelvem. Mármint nem fizikai értelemben. Hanem, hogy egyszer csak úgy ébredtem (szerintem múlt szerdán történt), hogy szeretném magamat kifejezni az anyanyelvemen. Persze lehetséges, hogy ez más számára cseppet sem furcsa, de én igenis nagyon meglepődtem azon a bizonyos reggelen, hogy ilyesféle vágyak munkálkodnak bennem. Belülről nézve a saját nyelvünk (továbbra is kikerülném ennek fizikai konnotációit biológiai ismereteim teljes hiányában) ritkán tűnik érdekesnek, szépnek, vagy különlegesnek. Nos hát, valószínűleg az történt velem (biztosat állítani nem merek, ez az egyik ok az ezerből, amiért nem lettem politikus) hogy az anyanyelvemet (ez volna a magyar, ha esetleg valakiben kétségek maradtak volna eme csodálatosan fogalmazott blogbejegyzés olvasása során) megpillantottam - tényleg egy pillanatról van itt szó - kívülről. És be kell valljam, onnét nagyon is érdekes, szövevényes, különleges és szép volt a nyelvem. (Nem fizikai értelemben.) Így hát már csak további 5 napnak kellett ahhoz eltelnie, hogy ide leüljek, és helyesírási hibákat halmozzak egymásra, hogy azon majd mások szörnyülködhessenek (vagy ne).

Persze logikus következtetés lenne, (volna?), hogy angolul írjak, mert akkor az ismerőseim legnagyobb százaléka el tudná olvasni (amennyiben igaz a) premissza: a magyar ismerőseim többsége ért angolul; és igaz b) premissza: a spanyol ismerőseim többsége ért angolul; és igaz c) premissza: az angol anyanyelvű ismerőseim értenek angolul). Vagy spanyolul, és akkor azok tudnák elolvasni, akikkel a mindennapjaimban érintkezem. (Sem fizikai értelemben.) Nos hát, az előbbiekben felvázolt okok miatt egyelőre ezen blog magyar(talan)ul íródik.

Ja igen, miről fog szólni? Azokat a megfigyeléseket szeretném (hát vagy inkább kényszert érzek rá) nem-papírra vetni, amiket 332 nap alatt papírra vetettem. Ezek valószínűleg valamiféle 1) kultúrközi megfigyelések nyelvekről (többségében nem fizikai értelemben), gondolkodásmódokról, szokásokról, közösségekről, társadalmakról, mechanizmusokról, különbségekről, hasonlóságokról és egyáltalán nem utolsó sorban emberekről; 2) introverzió során bekövetkezett részvételi megfigyelések (mármint hogy részt vettem bennük, révén, hogy a saját interioromra utalnék itt meglehetősen explicit módon) a (majdnem)332 nap alatt és a továbbiak során is minden reményeim szerint bekövetkező egyéni pszichoszociális fejlődésemről, aka hogyan változtam meg egyénként a megváltozott környezetben, avagy hogyan változtatott meg a környezetem, avagy hogyan változtattam meg a környezetem, avagy milyen kölcsönhatások következtek be az egyén(én) és a környezete(i)m (társadalom) között, amelyek oda vezettek (fizikai és mentális értelemben egyaránt) ahol az én most olyan, amilyen (és milyen?).

Még csak annyit szeretnék az 1. bejegyzéshez hozzá fűzni, hogy nagyon (nem) szeretem a számokat. Ugyanez elmondható Tandori Dezsőről és a posztmodern költészetről. Kosztolányit nem is említem akkor most inkább. Majd este. Hát sok (értsd x<∞) szerencsét kívánok Kornéliának és virtuális olvasóinak.