Állunk az ablaknál. Egy pesti bérház, amolyan kosztolányi-féle, gangos épület, cselédszoba. Az ablak óriási, magassága legalább két embernyi. Nem is egy ablak, hanem kettő, akár a két üveg közé is beférkőzhetnénk. Na most itt ácsorgunk, Botho Strauss, Lotte, Marie Steuber, az igeidők és kedves alkotótársam. Az ember, aki elvesztette az óráját és a gitáros fiú jönnek vendégségbe, mert hamarosan diavetítést rendezünk. Kérem, pontosan érkezzenek.
"Hihetetlen türelem kell egy alkalmilag összeállt társaságból együttest faragni. Tudomásul venni, hogy elhullnak emberek. Hogy el kell küldeni valakit. Hogy elmegy valaki, akibe eszement munkát fektettem. Hogy vissza kell utasítani jelentkezőket, mert csak riszálnák magukat. Egy pöttöm társulat, ha komolyan veszi magát, és dolgozni akar, dolgozhat. Áldozat és kitartás, szabadság és függetlenség kell hozzá. És nem nézheted mit kapsz. Adnod kell. Adakoznod. Befektetned. A dolog tárgya kell, hogy érdekeljen, nem a számlád. Sokan belecsapnak, de kevesen bírják. Összeállni egy-egy darabra lehet. De hosszan kibírni egymást, tanulni egymásól, a világtól, kíváncsinak maradni és kíváncsiságot ébreszteni kevesek sajátja. Mindezeket az erőket összetartani fegyelemmel, útmutatással szintén kevesen tudják. A munka kipergeti a nem odavalókat, a másra számítókat, a könnyű kalandokat keresőket, azokat akik már nem tudnak azonosulni, akik szívesen maradnának de csak egy részüket tudják odaadni. Ezért sokszor dúlóan tehetséges emberek is távoznak a csapatból. Teljes személyiséggel vállalnod kell a többi embert is. Alkalmazkodsz és szuverén maradsz. Nem oldódhatsz föl a többiekben, de oldanod kell a feszültségeiket. Nem tarthatod folyamatosan gyereknek magad. Nem várhatod el, hogy vezetni fognak. Neked magadnak kell tudnod, hogy miért vagy itt. Miért vagy itt és nem másutt. Nem játszhatod el a kötelező kelet-európai kiszolgáltatott színészmodellt. Mindig változnod kell, és érzékelned is a világ változását." Zsótér Sándor: Előszó; MALADYPE
