Kaparjuk kívülről karizmánkat,
Korán kelni kellemetlen.
Kifulladásig kergetni kiürült kezeket,
Koppanunk kínosan a kakasok közé,
Kisebb kavarodást kértem.
Kell-e kiásnom koros koponyákat.
A rádió az anyanyelvemen beszél. És a busz is az anyanyelvemen beszél. Minden olyannyira az anyanyelvemen beszél, hogy idegenek az idegenek, de legfőképpen én vagyok, aki idegenkedik.
Úgy tűnt, milliomod magammal értem édes hazám hólyagos tenyerére, a sok anyanyelvű tömeg hömpölygött kifelé Liszt Ferenc kapuján, számtalan szülő szemei szikráztak szimfóniákat.
Országok között költözködni olyan, mint lekvárt főzni. Minden évben újra át kell gondolnunk, mennyi cukrot rakjunk a mennyi gyümölcshöz. Azután pedig állunk a tűzhely mellett, kavargatjuk kotyvalékunk, és fogalmunk sincs, mennyi lekvár fér el egy befőttes üvegben.
Bőröndjeim fáradtan várnak hosszabb szabadságra, másfél évnyi álmot cipeltek át az anyakontinensen. Kornélia fodrászhoz ment, hátha kifésülődnek gondolatai. A kép nem, de a frizurám kisimult. A víz édes, a reggel korai, az ágyam puha.
A hűtő csipog, ha nyitva marad, az autó csipog, ha nem kötöd be magad, a riasztó csipog, amikor bezárod az ajtót, a gumicsirke csipog a kutya szájában. A csipogás örökös az anyanyelvemen. Csak azt nem értem, mit akar mondani.
